Cima Cevedale - 3769m... helyett csak kb 3600m

Hosszú leszek szerintem. Előre szólok! :) Csodálatos napon és hegymászáson vagyunk túl. Olyanon, aminek a végére a teljesítménytúrákhoz hasonló kimerültség járul. Nosztalgia. Csak persze "kicsit" másképp.
Tegnapelőtt (szombat) kezdődött a sztori. Sokáig alvás, bolt, főzés, itthoni teendők. Majd pakolás, szendvicskészítés. Indulás este 6-kor egy parkolóba...
Utunk Val di Soleben vezetett. Trentotól északnak, majd Mezzocoronánál lekanyarodtunk nyugatnak és Cles, Dimaro. Aztán Passo del Tonale. Hihetetlen furcsa vidék. A semmi közepére, hegy lábánál tényleg centikre építettek egy síparadicsomot. Kb olyan épületekkel, mint az olasz strandok. Jesolohoz hasonló panelekből egy kevéske áll egy fennsíkon, hegyek közt. Sajnos nem fotóztam le, de így nyár közepén borzasztó furcsa volt az egész. A "város" közepén egy óriási II. világháborús emlékmű... érdekes hely. Aztán Ponte di Legnonál északra fel egy hágóra. Az út 80%-a szűk, egy autónyom, bár inkább annyi sem. Betonozva, de lehúzódási lehetőség semmi, a kőfal és korlát között épphogy elfért az autó. Persze végig kanyargós, egyszemélyes (elvileg kettő) "tornante", dudaszó a kanyarokban. Majd Passo Gavia. Az autónk megmászott egy 2652m-es hágót :) Holdbéli táj. Lemenő Nap, minden olyan szürke és porcukrosan havas, köves, színes de mégis fakó. Elhagyatott, de csodaszép. Olyan hangulata volt. Legszívesebben megálltunk volna, kiszálltunk volna és órákon át csak sétálgattunk volna. Oda vissza kell még egyszer mennünk. (Aki GMaps-en követi az utat, az két apró tavat lát ennél az elhagyatott hágónál).
Este 9 után érkeztünk meg a Cima Cevedale aljánál lévő parkolóba. A környéken sok nyári tábort láttunk, gyerekekkel. Milyen klassz is lehet nekik egész nap a friss levegőn. A parkolónál volt rifugio, de mi inkább hálózsákot vittünk, kocsiban aludtunk, a hegy aljáról akartunk indulni. Aki aludni szeretne az autójában, az ne Toyota Aurist vegyen. Erre teljesen alkalmatlan :)
Próbálkoztunk elaludni. Este 11 körül megérkezett egy autó. Igaz, álltak a nagy parkolóban, viszont hely is akadt bőven, ám az autó úgy döntött, csak mellénk akar parkolni. Kicsit távolabb megállt. Hangos olaszok szálltak ki belőle. Elemlámpa (ami nagyon tud ilyenkor zavarni), sátorállítás(!). Igen, ők a parkolóban állítottak sátrat. Nem is akárhogy. Sokáig és pont az ő és a mi autónk közé. Folyamatos hangos beszéd. Én ha nincs senki is vhogy sötétben halkabbra csavarom a hangom. Ők nem. Vmikor végül csak elhallgattak. Onnan vettem csak észre, hogy sikerült aludnom, hogy egyszer arra keltem, hogy álmodom. Aztán nemsokára (hajnal 4-kor) a sátrazó 3 fiatalember felkelt. Mi 5-kor terveztük az ébredést. Mi már rég felkeltünk és készülődtünk, amikor ők még ott voltak és végigcseverészték a hajnalt. De mégis miért keltek fel 1,5 órával korábban indulás előtt, amikor ilyenkor minden perc számít?! Hajnalról van szó, nem délelőtt 11-ről. Na mindegy. Végighallgattuk a problémájukat, miket pakoljanak be... majd talán elvonultak kávézni a rifugioba.
Minket 5-kor ért az autóból való kikászálódás. Már bent is érezhető volt a hideg. De odakint valóban erősen fagyott. Mi téli kabát nélkül, 2 pulcsiban reszkettünk. És néztük, ahogy sötétkéken dereng vmi fény. A Hold vékonyka volt, mögötte a hegyek.
Fél 6-kor indulás :) A probléma annyi volt csak, hogy mi gleccsert mászni indultunk. Laci aznap kioktatott a karabínerek és csomók kötéséről, kezeléséről. Mi a teendő, ha szakad alattam a jég, hogyan kell magamat menteni, pruszik, 8-as... szóval volt nálunk a szükséges 30m-es helyett egy kölcsönkért 70m-es kötél. Meg beülők (via ferratas saját), meg karabínerek, meg hágóvas (kölcsön, ezer éves), meg 2 jégcsákány (darabonként egy kilós, régi. manapság már a modernek feleakkorák). Mindezt Laci cipelte szegénykém. Nagyon erős és jól bírta a nagy cuccot. Fél 8-kor már az első menedékháznál ittuk a "cappuccino con cacao"-nkat 500m szint után. Mire végeztünk vele, a Nap teljesen felkelt. A reggeli színek csodaszépek voltak. A hegyre néztünk, láttunk egy gleccsert, meg egy másikat, aminek a csúcsa közelében már "partyban" (ez a szakszó, mint tudtam meg Lacitól) összekötve haladtak a csúcshódítók.
Az út haladt nekünk is, meredeken felfele, megjenet a hó. Nehéz volt elérni a második rifugiot (Rifugio Casati). 2200m-ről 3254m-re. Ott forró csoki, szendvics, pihenő. És már előttünk "terült el" (felfele) a Cima Cevedale nevű gleccser. Még 500m. Csodaszép, nagyon sík, nagyon fehér. Kis szusszanás után becsatoltunk. Főkötél egyik fele nálam, másik fele Lacinál, egymáshoz erősítve + rajtunk a karabínerek, a pruszik, kezemen síkesztyű és benne a jégcsákány, bakkancsomon hágóvas... indulás. Az elején is már éreztük, hogy nehéz a menet. 3000m felett már nem olyan könnyűek a léptek, főleg, ha előtte már 1000m lement. Összességében, huplik nélkül. A Nap szikrázott.
Aztán ahogy haladtunk egyre közelebb a csúcshoz, rámtört a rosszullét. Szépen lassan. Először a szemeim fájtak kicsit, meg a fejem, de nem volt vészes. A lépteim meglassultak, a jégcsákányt tartó kezem, majd a másikon is az ujjak zsibbadtak. A lábujjaim is néha-néha zsibbadtak. Folyamatos ásítás, tompaság. A szédülgetést sikerült jobban elkerülnöm. Éreztem minden mozdultomon, hogy kimerültség van úgy rajtam, hogy izmaim teljében vannak, abszolut nem voltam fáradt. Mégis a léptek nehezek, a fejem kótyagos, a tempomat nem bírtam bemérni... Aztán a felhők is kezdtek összeállni. Visszafordultunk. Laci is nagyon fáradt, de rá nem tört rá a betegség. Én is nagyon furcsálltam, mert nem vagyok az a magashegyi-beteges típus. Igaz, még csak a múltkor voltunk ilyen magason, de a Viozon kutya bajom nem volt, ott Laci érezte magát rosszabbul. Sebaj, lefele jövet beborult az ég és irdatlan hideg szél fújt. Elmúlt az a csodás napsütés.
Lefele nehezen haladtunk. Találkoztunk szlovákokkal, akik most is jobban tudtak magyarul, mint mi szlovákul. "gyorsabban", "vigyázz", "jó volt?" szavak tökéletesen mentek nekik. A táj csodaszép végig. A völgy, a hegy... fantasztikus.
Láttunk bocikat, majd a hegyi úton lefele egy méterre szaladtak át a hegyi kecskék előttünk meg egy motoros előtt. Azon a furcsa hágón megálltunk fotózni. Megállt egy indiai család is, és a havas tájképek helyett az útmenti koszos hó elé állva készítettek legalább egy tucat fotót... Este 9-kor hulla fáradtan érkeztünk meg. És ahogy ma reggel láttuk, le is égtünk. Pedig kentünk magunkat. Dehát mit van mit tenni, előfordul egy ilyen túra után ;)


Nagyobb térképre váltás