Ázás-fázás

Napok óta esik a hó-havas eső-eső... mikor mi. Eddig hó volt, csúszós és sok. Aztán most jön az eső. Mivel sétálnom kell elég sokat és Trentoban egyszerűen nem takarítják a járdákat, erősen fontolóra vettem egy olyan divatos gumicsízma megvételét. Praktikus lenne nagyon. Térdig érő latyakban esélyem sincs a mostani csízmácskáimmal. Most is épp zokniban ülök a munkahelyen, amit az előbb szárítottam meg a radiátoron. Most, hogy esősebbre váltott az idő és az utak nedvesek, de tiszták, kizárt dolog, hogy a járdákkal bármi történjen az olvadáson és pocsolyásodáson kívül. Ahol esély volt egy kis sómentes havon totyogásra, az útról odatolták a koszos latyakot, így most azon kell gyalogolni. Aki nem használ autót, az merüljön a jóba :( Ez most így kicsit elkeserít, de lehet, ez már a honvágyból is ered.

Aztán tegnap Laci választhatott, hogy a kollegáival megy-e karácsonyi vacsorára puliszkát és tésztát enni kizárólag drága pénzért, vagy a hetedik évfordulónkra való tekintettel foglaljunk 2 helyet egy brazil étteremben. Utóbbi nyert. Churrascaria. Ahol folyamatosan hozzák a jobbnál jobb húsokat. Hólánccal álltunk ki a garázsból, aztán anélkül közlekedtünk a vároban a randa időben, de odaértünk Velaba. Trento egyik külvárosa. Beléptünk. TV-ken brazil karnevál, brazil zene, zöld-sárga szalvéta. És pont egy éve utaztunk arra a messzi földre. Nosztalgiáztunk, mert az egyik legfantasztikusabb élmény volt ott tölteni a tél egy részét a déli féltekén. Elmerengtünk azon, hogy most kevésbé lennénk önfeledtek, mert Rioban tisztogatják a favelákat, ami azért félelmetes lehet. Eszünkbe jutott, hogy micsoda szegénységben is élnek ott emberek és mégis mindenki együtt tud örülni egy-egy karneválnak, szamba estének, táncnak, muzsikának anyagi helyzettől, bőrszíntől, mindentől függetlenül, amikor ünnep van, akkor ott bizony ünnep van és ezt tiszteletben tartják. És valahol azt érezzük, hogy jó lenne, ha mindenki láthatná és érezhetné azt a pozitív mentalitást, amit ott tapasztaltunk. És talán akkor rájönnének arra is sokan, hogy milyen felesleges is azon panaszkodni, hogy 3 perc helyett 5 perc múlva jön csak egy metró Budapesten... istenem, mennyire eltörpülnek ezek a dolgok. Valahol örülünk Lacival, hogy Olaszországba is elsodort az élet, mert kezdjük megszokni. Minden nyűgjével együtt. A minap Laci már a rucolának is nagyon örült, hogy mennyire finom és egészséges. Amikor fél órát várok a buszra és nem érdekel, az órámra se nézek, mert úgyis késik, nem ismerem a menetrendet és nem zavar, nyugodt tudok maradni... mi ezt tanultuk meg az itteniektől.

Egyébként most már érződik a karácsony közeledte. Az egyetem kihalt, a diákok alig járnak be, alig dolgoznak az emberek. És még nem láttam a vásárt. Pedig az nagyon hangulatos, de esőben nincs akkora indíttatásom. Talán, ha lenne egy gumicsízmám...

Na jó, kicsikét elkalandoztam. A következő bejegyzésben jönnek a fotók tegnap estéről.