Pale di Santa, fotók

A parkolóból a reggeli napfényEz már a fenyves után a síparadicsomban
Pihenés



Hófúvás a pályán
A csúcs felé
Kilátás a hegytetőn

csúcskereszt fagyosan
Nagyon hideg volt
Délutáni visszatekintés a csúcsra, ahova felmentünk.

Pale di Santa 2500m

Vasárnap hegyre mentünk. Sok kihagyás után nekem ez volt az első - könnyednek induló, de inkább - kihívásokkal teli megmozdulásom.

Reggel 6-kor keltünk, hamar útnak indultunk, a szendvicseket is sikerült kivételesen magunkkal vinnünk. Passo Lavaze'-ből indultunk. Szánkópálya mellett parkoltunk, arrafelé mínuszok voltak (ellenben Trentoban kifejezetten meleg idők voltak mostanság), meg lakókocsik, sífutópályák, napfelkelte utáni hangulat, "tetszetős".

Természetesen hó az volt, a hótalpat a legelején fel kellett csatolnunk. Egy fenyvesen keresztül vezetett sokáig az utunk (majdnem végig), ahol tilos gombát szedni és ahol egy mókus vagy róka vagy hasonló erdei nyomokat (és persze a túristaösvényt) követtük, mi tapostuk ki aznap az utat.

A "ciaspola"-val megintcsak fárasztóbb a menet. Mintha lábsúly lenne rajtunk, ami ráadásul széttett lábakkal menetelésre kényszerít. Viszont nagyon hasznos, anélkül járhatatlan lett volna minden.

Az út egy ponton keresztezett egy sífelvonót. Előszezon van, már síeltek, igaz szerintem még inkább hóágyús havon. Aztán egy sípályát is kereszteztünk, majd mégegy... és egy síparadicsomban találtuk magunkat. A pályák mentén meneteltünk. Aztán volt egy bátor gondolatunk, amit utólag kissé felelőtlennek éreztem, egy fekete pálya mentét szúrtuk ki rövidített csúcshódításnak... csakhogy hiába a hótalp, hiába a felemelhető kialakítása, a fekete pálya nagyon-nagyon meredek (el is gondolkodtam, hogyan vagyok képes sível lejönni rajta, mikor megállni se lehet ott). 5 lépés, fújtatás, kapálózás a jeges havon a ciaspola tüskés elejével derékszögben tartott térddel, hamar megfájduló combbal és leginkább vádlival... közben nagyon fújt a szél. Ez volt egy nehezítő tényező, hogy erős szél volt. Hideg, mínuszos szél. A pálya mentén -7 fokot mutatott az állomás, viszont a szél erre még rátett egy lapáttal. Felértünk nagy nehezen a felvonó tetejéig. Aztán jött a legnehezebb rész. A csúcs előtt kb 600m-rel felértünk egy fennsíkra. A szél bátran süvített át a hegyen és rajtunk. Hiába az arcra húzott kabát meg sisak, mindenem átfagyott. Néha attól féltem, felkap. Ebben a barátságos időben meghódítottuk a csúcsot és az eredetileg tervezett hátsó úthoz nem volt bizalmunk, így usgyi vissza, az egész fekete pályás, sípályás, majd fenyvesen át vissza hosszú-hosszú órákon át. Elfáradtunk. Én különösképpen. De a Nap és a szél megtette jótékony színt adó hatását, az izmaim fájnak, kellemesen átmozgatott a "séta". Mi így ünnepeltük advent harmadik vasárnapját.


Nagyobb térképre váltás

Fotók, churrascaria, 7 év

Laci, guarana és a zászlócaipirinha :D nagyon nagyon nagyon sok cukorral és cachacaval.
Az ott sült banán. Juj de finom!!!
A sok húsféle után a végén egy kis sült-fahéjas-ananászt vágtak nekünk a tányérra.
Hogy az emésztést segítse... ilyet akarok én is sütni majd valamikor.
Laci eszik :)
Guarana és valami kókuszos ital.
Hülyéskedtem
Ami a caipirinhaból maradt.
Aki Trentoban jár, annak ajánljuk ezt az éttermet.


Nagyobb térképre váltás

Ázás-fázás

Napok óta esik a hó-havas eső-eső... mikor mi. Eddig hó volt, csúszós és sok. Aztán most jön az eső. Mivel sétálnom kell elég sokat és Trentoban egyszerűen nem takarítják a járdákat, erősen fontolóra vettem egy olyan divatos gumicsízma megvételét. Praktikus lenne nagyon. Térdig érő latyakban esélyem sincs a mostani csízmácskáimmal. Most is épp zokniban ülök a munkahelyen, amit az előbb szárítottam meg a radiátoron. Most, hogy esősebbre váltott az idő és az utak nedvesek, de tiszták, kizárt dolog, hogy a járdákkal bármi történjen az olvadáson és pocsolyásodáson kívül. Ahol esély volt egy kis sómentes havon totyogásra, az útról odatolták a koszos latyakot, így most azon kell gyalogolni. Aki nem használ autót, az merüljön a jóba :( Ez most így kicsit elkeserít, de lehet, ez már a honvágyból is ered.

Aztán tegnap Laci választhatott, hogy a kollegáival megy-e karácsonyi vacsorára puliszkát és tésztát enni kizárólag drága pénzért, vagy a hetedik évfordulónkra való tekintettel foglaljunk 2 helyet egy brazil étteremben. Utóbbi nyert. Churrascaria. Ahol folyamatosan hozzák a jobbnál jobb húsokat. Hólánccal álltunk ki a garázsból, aztán anélkül közlekedtünk a vároban a randa időben, de odaértünk Velaba. Trento egyik külvárosa. Beléptünk. TV-ken brazil karnevál, brazil zene, zöld-sárga szalvéta. És pont egy éve utaztunk arra a messzi földre. Nosztalgiáztunk, mert az egyik legfantasztikusabb élmény volt ott tölteni a tél egy részét a déli féltekén. Elmerengtünk azon, hogy most kevésbé lennénk önfeledtek, mert Rioban tisztogatják a favelákat, ami azért félelmetes lehet. Eszünkbe jutott, hogy micsoda szegénységben is élnek ott emberek és mégis mindenki együtt tud örülni egy-egy karneválnak, szamba estének, táncnak, muzsikának anyagi helyzettől, bőrszíntől, mindentől függetlenül, amikor ünnep van, akkor ott bizony ünnep van és ezt tiszteletben tartják. És valahol azt érezzük, hogy jó lenne, ha mindenki láthatná és érezhetné azt a pozitív mentalitást, amit ott tapasztaltunk. És talán akkor rájönnének arra is sokan, hogy milyen felesleges is azon panaszkodni, hogy 3 perc helyett 5 perc múlva jön csak egy metró Budapesten... istenem, mennyire eltörpülnek ezek a dolgok. Valahol örülünk Lacival, hogy Olaszországba is elsodort az élet, mert kezdjük megszokni. Minden nyűgjével együtt. A minap Laci már a rucolának is nagyon örült, hogy mennyire finom és egészséges. Amikor fél órát várok a buszra és nem érdekel, az órámra se nézek, mert úgyis késik, nem ismerem a menetrendet és nem zavar, nyugodt tudok maradni... mi ezt tanultuk meg az itteniektől.

Egyébként most már érződik a karácsony közeledte. Az egyetem kihalt, a diákok alig járnak be, alig dolgoznak az emberek. És még nem láttam a vásárt. Pedig az nagyon hangulatos, de esőben nincs akkora indíttatásom. Talán, ha lenne egy gumicsízmám...

Na jó, kicsikét elkalandoztam. A következő bejegyzésben jönnek a fotók tegnap estéről.

Pé Há Dé

Restellem, mert sok mindenről nem volt időm mostanában beszámolni. Most sem szaporítanám a szót. Előadtam, válaszolgattam, megkaptam. A "fokozatot". A körülményekről, véleményekről és személyes tapasztalatokról most nem írnék semmit.

Laci jelen volt az eseményen, meg még egész sokan megtiszteltek a figyelmükkel. Egyébként egy konferencia keretében történt az esemény. A stresszt előtte nagyon jól bírtam, csak az utolsó éjszaka volt rázósabb, de igazából túléltem. Az előadásomon annak ellenére, hogy sokkal kevésbé izgultam, mint máskor, amikor elő kellett adnom, úgy néztem ki, mint egy nyárfalevél, mindenki izgult értem, nehogy összeessek az izgalomtól :(

Aztán olaszosan este egy gyors pizzát ettük Lacival (illetve egyet-egyet), majd bementünk a városba mulatni. Trento kicsi, a bárok sorban bezárnak este 8-9-kor. De egy kis keresgélés után találtunk egy helyet, ahol nem volt probléma, hogy 9 óra után szerettünk volna ünnepelni. Archana, Sree (két doktoráns barátom), Laci meg én. Nagyon jól szórakoztunk, nagyon kedves volt a pultos lány is. A végén még ajándékot is adott nekünk. Aztán szakadó hóesésben sétáltunk fel a hegyre haza. Jól éreztem magam. És most már hivatalosan "Dottoressa di Ricerca" a titulusom.

Előtte:Frissen:
Utána:

Időjárás

Az időjárás vacak. Napok óta esik. Mit esik, szakad. Igazi őszi depresszív idő.

Tegnapelőtt gyakorolhattam nem létező, de már egyébként is elkopott olasz nyelvtudásomat. Mikor hazaértünk este munkából, nem volt áramunk. Semmi. Se fűtés, se semmi. Csak a mi lakásunkban. Valami lecsapta a biztosítékot (úgy, hogy Lacinak nem sikerült visszakapcsolnia). A nagyot, lent a ház előtt. Leginkább a vízre gyanakodtunk, mert az egész elektromos szekrényen át ömlik az áldás... felhívtam a Trentat (az itteni ÉMÁSZ-t), megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet és megérteni, amit a néni/bácsi (sokszor nem tudom megkülönböztetni a rekedtre ordított hangokból, hogy férfi vagy nő van a vonal végén) mond nekem. Végül küldtek egy szakit, aki bátran belenyúlt a szekrénybe és sikerült működésre bírnia az óránkat. Azt mondta, hogy valami hibát jelez, amit még nem látott, majd másnap kicserélik, addig a 24 órán át élő telefonszámot hívjam, ha megint baj van és majd kijön újra. Szerencsére nem volt utána már gond. Majd másnap valóban ki is cserélték, még fel is hívott az ürge. Hurrá, mostmár nem kell igazi gyertyafényes vacsit rendeznünk este.

Aztán tegnap este elmentünk falat mászni. A rossz időre való tekintettel úgy döntöttünk, kipróbáljuk a szomszéd faluban található termet, amit a hegymászótagságunkkal kedvezményes áron használhatunk. Este elautócskáztunk Caldonazzoba és az ottani sportközpontba. Kicsi fal egy tornaterem sarkában (itt sok suliban van mászófal, tesi órán is tanulnak mászni a gyerekek... aki ide születik, igen, az ebben nő fel). Tömeg volt. Egy oktató tartott órát és sok tag pedig hobbiból, saját felszereléssel mászkált. Azt én elég kellemetlennek találtam, hogy mint a heringek, egymás mellett haladtunk. A fal nem rossz, áthajlások is akadnak. A kezem továbbra is gyenge, az alkarom egy út után képes bedurranni, pedig ennél jobban már nem álhatok a lábamon, kímélem én a kezem, de még így is... Előre sose másztam, én ehhez még kicsi vagyok. Laci akasztgatta a jó sűrűn felszerelt közteseket. Inkább tornagyakorlat volt, mert a színeket nem tartottuk, sorban álltak mögöttünk a többiek és vártak, ami engem kifejezetten stresszelt, de jó volt, gyakorlásnak tökéletes. És megintcsak éreztem, mennyire más a terem és a szikla. A sziklán kevesebb a merszem, de eddig könnyebb utakat másztunk. A teremben bátor vagyok, de az egész korlátosabb és fizikailag nehezebb. Mindkettő tetszik nekem.

Az eső tegnap egy kicsit elállt pár órára, de ma megint szakad :( Annyira csúnya. Hegyeknek, tájnak nyomát se láttam. De legalább az egyetem kiküldött nekem egy olyan ajánlott levelet, ami azóta már nem is érvényes és az egyik reggelem azzal telt, hogy bőrig áztam, míg egy falu kisppostájáig eljutottam az itteni tömegközlekedéssel, ami annyira jó, hogy visszafele munkába már úgy sikerült csak eljutnom, hogy az átszállás után 2 tömött buszt engedtem el (a buszok itt 20 percenként járnak) és a harmadikra is csak épphogy felszuszakoltam magam. Közben felcsaptak az autók, az esernyőm átázott. De türelmesen, már-már olaszosan tűrtem a sorsom, az események tőlem független történését, vitt az ár. Szó szerint.

Joe Satriani - a koncert

Pénteken koncertre mentünk. Olaszországban először. Padovaba. Joe Satriani, a gitárok mestere. Elöljáróban annyit, hogy fantasztikus volt.
Időben odaértünk, de a belvárosba nem mentünk be, mivel péntek csúcsforgalomban így is dugóból kellett átmenni egyik bevezető autóútról a másikra. Nem kockáztattunk. Az idő amúgy is szomorú, a délebb vidéken szokásos szmogos szmötyis ködös csúnya volt. Egy Mekiben "csaptuk el a várakozási időt". Közben kétszer is vasúti átjárón ragadtunk, ami 10 perc várakozásból állt és a már kicsit délebbi káoszból. Ezalatt a pár perc alatt 4 motoros állt be az autók elé és további 4-6 motoros és kerékpáros jobb és bal oldalról lepett el minket. Ugyanez szemben. Kíváncsian vártuk, mi történik, amikor a két szemben felgyűlt tömeg egymásnak "ugrik". Semmi. Ahogy a káosz alakult, úgy is oldódott meg. Olaszok. Értenek hozzá.

A csarnokba kezdés előtt legalább két órával beengedtek. Meglepetésként ért, hogy minden olasz kultúráltan várt az előtérben. Mi is ott vártunk a korán érkezők között. Aztán az álló jegyünkkel sikerült középen a negyedik sorban (a vasmagos csápolós közönségben) sátrat vernünk. Körülöttünk fiatalok és idősebbek. Anyuka a fiával és kamaszok baráti társasága keveredett velünk, amolyan se nem fiatal, se nem idős csapatban. Előttem egy lány állt (akit Laci tépett varnyúnak nevezett el csodás frizurája után). Vastag susogós-kapucnis kabátját egy percre se vette le, mi garbóban már izzadtunk, mások pólóban tették mindezt. A lány jól bírta a meleget. Láthatóan Joe Satrianit se szokta sose hallgatni, végig unta magát. Fényképezővel kamerázgatással próbálta elcsapni az időt. Lányok között legmagasabb voltam (egyik előnye Olaszországban a koncerteknek, hogy nem takarnak el), Laci kifejezetten az átlag magas fiúk közé tartozik, kellemes volt így a dolog.

Egy órával a kezdés előtt megjelent az előzenekar. Konkrétan egy bohóc lépett színpadra, legalábbis a frizurája göndör csapzott volt, az arca és fizimiskája pedig leginkább a volt ének-zene tanáromra hasonlított. Elég jól gitározott, hangulatot teremtett.

Majd megjelent Satriani és csapata. A zongorista, aki csövesként lépett színre (kötött pamutsapiban és kabátban) és egy volt egyetemi oktatóm (aki esetleg ismerné Bezúr Lászlót) alakjába öltözött koncert közben. Aztán ott volt a hosszú hajú és a counrty gitárosként kinéző többi gitáros. A dobos dobszerkója sem volt semmi, gyöngyházszínű flitteres nekem kicsit barbibabás, de nagyon csini. És hát a mester. Joe. Gyönyörű gitárjaival. Fantasztikusan szép szerkó, kopasz fején új napszemüveg (pont ilyen van Csorba Orsinak ;)). És gitártudás. Csak lestem. Karnyújtásnyira (najó, olyan 7-8 karnyújtás volt az inkább) belecsapott a lecsóba. A koncert másik érdekessége volt a számomra, hogy az első sorokban mindenki az idősebb korosztályt képviselte :) És nem volt megerőltető álló helyen legelején a vasmagban hallgatni és csak nézni, ahogy sziporkázik Joe. A tépett varnyúék a 2 ráadás szám előtt elhagyták a terepet. Sajnáltam a lány barátját, mert a srác láthatóan élvezte a zenét, de a lány egyáltalán nem... maradt volna otthon. Csak zárójelben jegyzem meg.

Mi "tomboltunk" kicsit a füstben (nem dohány, hanem látványelem), klassz fények és dekoráció között, no meg a nagy kivetítő a háttérben. Nagyon klassz volt.

Aztán boldogan és nyugalomban hagytuk el a színhelyet, amit rendőrök és tűzoltók biztosítottak (pedig nem volt akkora óriási koncert, persze sokan voltak, a helyszín teli volt, de maga a hely nem volt akkora óriási). Sok-sok carabinieri. Aztán az előtérben gyorsan vettünk nekem egy pólót. Életem leggyorsabb pólóvételén vagyok túl. Rámutattam, méretet mondtam és fizettünk :) Aztán a parkolóból való kihajtást megintcsak biztosították a helyiek... hihetetlen jól szervezett és profi volt minden. A csarnok előtt 2 bárpult + szendvicses-sörös placc. Minden előtt le a kalappal. Kellemes csalódás az olaszokban.

Szombaton mászni voltunk a Garda-tónál. Még mindig meleg van a napon, de árnyékban és szélben már fagyosabb. A tóra rá se lehet ismerni, kihalt minden, alig volt valaki az úton... nyáron meg lépni se lehet a sok turistától és bicajostól. Viszont nem sikerült ott másznunk, ahol múltkor, akkora tömeg volt, nem volt szabad út. Rengeteg német van. Ők minden hétvégét itt töltenek gyerekekkel és másszák a falakat. Van sok idős is, meg fiatalok. Szóval nem volt már nekünk hely. Így egy más típusú falra mentünk, elmászkáltuk a délutánt, naplementénél már majdnem fáztunk az utolsó úton, de megmásztuk. Még én is :) Majd itthon főztem egy mexikói vacsit. Laci szerint finom lett (szerintem is :)). Vasárnap meg már szmötyis idő lett itt is, északon, takarítottunk, pihentünk, igazi semmittevős nap volt. Holnap pedig megint kezdődik egy hét. Hát így lennénk mostanában.

Így szedik az olajbogyót. Kiterített hálóra, kézzel.





Egy kis naplementés-giccses kép.
Virágzik a zöldike. Lassan a karácsonykaktusz is. Idén majdnem eltalálta a karácsonyt :)