Úticél: Strasbourg (EBRS2009) - az utazás

Időben érkezett be a vonatom Trentoba. Napok óta 36fok jellemző az Adige-völgyre. Az EC-n viszont sikerült elérniük azt, hogy folyamatos tizenfokos légkondi-huzatban fagyoskodjak. Pulcsimat elővettem a többi utashoz hasonlóan. Szemben velem egy Kevin Costnerre emlékeztető olasz férfi ült. Kifejezéstelen arccal aludt egész úton. És egyáltalán nem volt olyan kedves arca, mint Kevinnek. A német határon a rendőrség igazoltatta is. Nem volt szimpatikus, maradjunk annyiban.
A hosszú (4,5 órás) vonatút után elértem „Monacot” (ahogy az olaszok mondanák), magyarul Münchent. Gondoltam, az átszállással annyi időm is lesz talán, hogy beugrok a belvárosba szétnézni. Az esetlegesen elrontottnak hitt jegyem felőli érdeklődés egy fél órás (pontosan 24 perc) sorbanállás másik (gyorsabb) sorra történő lecserélésében merült ki. Megtudtam, a jegyem jó, csak én nem tudok németül (nem leptek meg vele).
Németország, vasútállomás, gondoltam eszek vmi jót és egyszerűt. Hát sikerült életem legrosszabb kebabját kifognom. Azon kívül pizzások voltak, meg vmi ázsiai étterem... és egy később észrevett Burger King. Lecsúsztam.
Továbbra is foglalkoztatott a gondolat, hogy csomagmegőrzőbe dobom a cuccaim és egy óra alatt megpróbálok vmit megnézni Münchenből, azonban a gyorsan közeledő sötét felhők eloszlatták vágyaimat (meg a poszter se fért volna be a megőrző-kabinba). Az állomáson nem igazán vannak padok, ülőhelyek. A várótermet meg hiába kavarogtam, nem találtam meg. A német tudásom az egyik erős gyengeségem, majdnem egy bankban foglaltam helyet. Végül egy Segafredo kávézót szúrtam ki, de kétszer szambáztam el előtte és csak nem akart ürülni (ott se vitték túlzásba az ülések számát). Így egy Starbucks kávézószerű amcsi csodatalálmányban foglaltam helyet csupa angol és amcsi között (meg volt még egy nagyon kövér német leány is óriáscsokiszelettel meg vmi kávéizével az asztalán). A Starbucks az a fajta kávézó, ami még az Olaszországban eltöltött 2 évem után is tud újat mutatni. Rendesen zavarba jöttem, hogyan kérjek vmi szimpla kávét tejjel (macchiato nem volt. Vajon ők is zavarba jöttek volna, ha azt kértem volna?!) Egy cappuccino mellett döntöttem és hát meglepve tapasztaltam, hogy a „small” vagy „piccolo” kifejezés helyett „tall”nak nevezik a kis változatát (ami így is bőven nagy és hg volt)... nem értek én ehhez. Nem jöttem igazán lázba. Sorban is kellett állni, nem csak úgy kiszolgáltak. Papírpohárbral baktattam az asztalomhoz, de legalább ültem (ahogy egész nap). Az ablakon kinézve nem bántam meg, hogy nem mentem be a városba, ugyanis úgy szakadt az eső sűrű szemekben, hogy sütött a Nap és kék volt az ég... hihetetlennek és abszurdnak tűnt minden. Csak ültem és fura volt. Ahogy a Starbucks hangszórójában sírt a gitár és mindenki rohant, vagy trécselt angolul és én nem rohantam, nem siettem, mert tudtam, 5 órám van még országot váltanom és megérkeznem Strasbourgba.
A vonatra felszálltam. Mostanában nem nagyon hallottam francia szót és ha hallottam se hozott már annyira lázba, mint régen. Most nem így volt. Izgatottam füleltem, ahogy franciák beszélgettek. Akartam érteni, hallgatni a szavakat, ahogy elnyelik, ahogy cseng. Nem tudom, miért vonz engem a francia nyelv. Ahogy sziszegősen raccsolnak és amit oly’ nehéz megérteni. Lehet, pont ezt szeretem, hogy több évnyi francia után is csak el-elkapom a beszélgetéseket. Van benne egy lágyság, csendesség, arisztokratikus motyogás. Tetszik, nem tudok mit tenni.
Mellettem foglalt helyet egy nagyon franciásan kinéző német fiatalember. Öltönyben, hátrazselézett hajjal egész úton idegesen rázogatta a mobiltelefonját (iPhoneját), dühöngött, miközben zenét hallgatott... ő sem volt szimpi. Őt egy lány követte. Ő szimpibb volt.
Jártunk Stuttgartban, Amstettenben meg sokminden máshol... telt az idő, én belemélyedtem egy regénybe, mit se törődtem az idő nemmúlásával. Így inkább csak múlt. Menetrendszerűen este 9-re megérkezett a vonatom Strasbourgba. Már sötét volt.

A konfi:
http://ebrs2009.u-strasbg.fr/