Utazok

Eljött a visszautazásom napja. Az utolsó hét elég sűrű lett, pedig annyi mindenről szerettem volna még írni.

Volt tornádó a városban. Félelmetes viharral ért ide.

Az idő is lehűlt, de korántsem annyira, mint otthon.

Volt tegnap búcsúebédem, amin kaptam ajándékokat, annyira meghatódtam. Egy pulcsit + Seounyoung is sütött nekem sajttortát, mert tudja, hogy szeretem. És kaptam egy képeslapot, amiben mindenki a csoportból személyreszólóan írt nekem. Miután hazaértem és felpróbáltam a pulcsit, elolvastam a lapot, rám is tört a sírás. Nagyon fognak hiányozni. Furcsa érzés, de olyan barátaim lettek, akiket nagyon nehéz itthagyni. Rengeteget kaptam tőlük. Nem vagyok az az elérzékenyülő típus, de most belefájdult a szívem. Bárcsak velem lehetnének Olaszországban is!

Aztán este átjött Hyeyeong és hármasban megnéztünk egy filmet a kanapén, meg főztünk teát, egy kis pihengetős búcsúestét tartottunk. Így tegnap se aludtam sokat, ahogy mostanában általában nem alszom sokat. De legalább remélem, a repülőn így fogok tudni.

Olyan izgatott vagyok, mint már régen. A hosszú út, az itteni emlékek és Lacival való találkozásom miatt is görcsben áll a gyomrom. Nagyon jó lesz már otthon, nagyon vágyom haza. Félek, egy örökkévalóságnak fog tűnni ez az út, azért még mindig majdnem egy nap múlva kerülök csak haza.

Közben a tézist is elküldtem. Most pedig a csomagjaimmal várom Christ, ő visz ki a reptérre.

Majd jelentkezem.

Utolsó visszaszámlálás

Megkezdődik az utolsó hét. Chris konferencián lesz távol a labortól. A teendőket emailben átküldte. Ma gyakorlatilag bepakoltam. Be fogok férni, nem kell másik bőrönd, legalábbis reméljük. Egyenlőre úgy tűnik, sikerül begyömöszölnöm mindent, igaz még az ágynemű és törülközők (meg még azért jópár dolog), vagyis a cucc elég jelentős térfogata kint van. De én még így is optimista vagyok.

Tegnap este moziban voltunk. Sokáig dolgoztam, este 8-ra értem haza a laborból. Aztán 9-től megnéztük a Hereafter című filmet. Nem tudom a magyar címét, de Matt Damon játszik benne és nagyon sok pontot kapott értékeléskor, nagy és jó filmnek ígérkezett. Csalódtam. Fantasztikus film lehetett volna, jó kis jelenetekkel volt tele, a rendezés is kiváló, de a sztori... döcögős, de még ez is megbocsátható egy drámában. Sokszor megható és szívszorító volt, ez a pozitív kritikám. De hogy miért kellett a történetet ennyire elszúrni... eleve nem sok fonálon függött, de ezt még lenyelem, ha a vége ütős. Ez viszont csak összecsapott volt. Úgy álltam fel, hogy hogy lehet ennyire rosszul befejezni egy ilyen jó filmet? Amire egy filmet építhettek volna, meg amire próbáltak is építeni, azt a végén negyed óra alatt lezavarták, amolyan most be kell gyorsan fejezni, tudjuk le érzéssel. Se füle, se farka, semmi katarzis, semmi megoldás. Nekem nem sikerült elájulnom tőle. Lehet, ebben benne volt, hogy nem tudtam igazán átérezni a túlvilág és a halottakkal kommunikáló főhős történetét, de nagyon nem is erre ment ki a film se. Mégse értettem meg, hogy akkor mire ment ki. Úgy sajnáltam, mert annyira de annyira jó ötletek meg jelenetek voltak benne... kár érte.

Mostanában konstans hűvösebb idő van, de panaszra nem lehet okom, ez még mindig 20-23 fokot jelent és állandó napsütést, száraz az ősz.

Egy érzés fogott el tegnap. Igaz, már nagyon vágyok haza, mégis elkezdtem hiányolni ezt az egészet. Az az érzés tört rám, hogy igenis, eszembe fog jutni az egyetem, a város és az itt megismert emberek. Nem egy rossz hely és bár egyedül nem az igazi, végülis csak itt töltöttem jópár hónapot, így akár furcsa, akár nem, kicsit fájó szívvel fogok innen elmenni.

Elhavazva

Próbálok rövid lenni, mert sajnos nem jut időm most a bloggal törődni.

A múlt heti kaland után gyakorlatilag minden nap eszembe jut, hogy milyen is volt a hullámvasutakon és egyre erősebb a késztetés, hogy mennék most újra... klassz volt. Bár még mindig elég ambivalens érzelmek kavarognak, valahol a soha többet ilyet és a most azonnal megint között ingázok. Elfelejteni sosem fogom. Azt se gondoltam volna, hogy egy vidámpark ekkora nyomot hagy, de be kell vallanom, ez tényleg őrült volt.

Aztán a múlt héten fűtöttem, aztán hétvégén ugye 30 fok volt és légkondiztam, aztán ezen a héten lehűlt 18 fokra, aztán most hiába jósoltak hideget, meleg volt... kezdek megkavarodni. A lényeg, hogy nem fagy, sőt közelében sem vagyunk. Arcon fognak vágni a trentói havas hegyek és hűvös völgyek. Bár ott lennék már.

A munka a laborban kezd frusztráló lenni. Pénteken arra jutottunk, hogy előről kezdhetek neki egy eddigi 3 hetes munkámnak. Már az ujjaim is elgémberedtek néha a pipettázástól. És nem vagyok kibékülve az enzimekkel, nem értem én a lelki világukat. Van, amikor szeretnek szintetizálni, van amikor meg nem. De legalább lenne valami konzekvencia abban, ahogy viselkednek... biológia. Nem tudok rá mást mondani.

Szerencsére elértem ahhoz a ponthoz, hogy vásárolni alig veszek valamit, mert el kell fogynia annak, amit itt felhalmoztam. Remélem, sikerül. 2 hét azért nem olyan sok. Jaj de tudok ennek is örülni most :)

Ma csoport-kirándultunk. East Fork State Parkban. Autóztunk 40 percet, sétáltunk 1 órát, ettünk 1 órát és vissza. Nem nevezném egésznapos relaxáló hosszú szabadlevegő-szippantásnak, de arra sikerült rájönnöm, hogy nagyon nagyon nagyon nagyon hiányzik ez nekem. Ahogy az avarra léptem, gördült a szám (felfele) és azon kaptam csak magam, hogy teli szájjal vigyorogva menetelek és annyira tudom élvezni... őrült módon hiányzik. A séta is, a gyaloglás is, a természet is és az egész együtt is. Kérdezték tőlem, hogy mi lesz az első dolog, amit akarok csinálni, ha hazamegyek és elgondolkodtam és annyit tudtam csak mondani, hogy lesétálok GYALOG a belvárosba és iszok egy JÓ kávét.

Egyébként Priusban utaztam, valami fantasztikus! A belső designja mondjuk nekem az Aurisnak jobban tetszik, sportosabb és nem olyan hombár, viszont hogy tolatókamerás, meg követni lehet rajta, hogy éppen motorról vagy akksiról megy :D Nagyon tetszik. Belül nem lehetett hallani a különbséget, de lehúztuk az ablakot egy piros lámpánál és hát síri csend... talán a legjobban az tetszik benne, hogy zöld. Környezet- és pénztárcakímélő. Najó, nem reklámozom. De szimpatikus egy "jószág".

Aztán a túra legelején találkoztunk 3 őzzel. Egyedül én vettem észre őket, pedig ott álltak kb 4-5 méterre. Aztán közelebb mentem és erre elkezdett kíváncsiságból felém jönni az egyik. Nem is tudtam hova tenni a dolgot. Hogyhogy nem féltek? Pedig vadászterület. Nagyon édesek voltak. A többiek szerintem nem hatódtak meg annyira. Aztán Chris arcán néha láttam a félelmet (meg mondta is), hogy el ne tévedjük, ami elég nehéz lett volna, mert a főúttól 10 méterre bandukoltunk a tóval párhuzamosan az egyetlen létező túristaösvényen. Mindenki csodálta a csendet és hogy mennyire a senki földje... egy rendezett, kiépített, mosdóval ellátott parkban, ahol másokkal is találkoztunk és több az aszfaltút, mint az ösvény... na azért nem egy Bükk őserdő :D A színek viszont leírhatatlanul szépek voltak és csak maga az érzés, hogy a természetben vagyunk, fák, madarak és őzek között... Engem nem zavartak a néha belénk akadó pókhálók és az avar hangja. Nekem ez nagyon is jól esett. Én az egész napot el tudtam volna fotózgatni, de csak kattintgattam, hogy ne tartsam fel a többieket. Egy dolog zavart csak a végére, hogy annyira száraz volt minden, hogy végig poroztuk az utat és azt nem volt jó lélegezni.

Akkor hát a fotók. A reggeli sushi készítésről. Ez koreai sushi, nem japán, nincs benne nyers hal. A lányok olyan édesek voltak, hogy csináltak nekem "pucér sushit", nekem kihagyták a tengeri zöld levelet, mert nem szeretem a halételeket :) És ettem is belőle és nagyon finom volt.

Ez pedig már az erdő.
És a tó.
A csoport.
Újra a tó.
És a nem csupasz sushi közelebbről.

Még valami. Az utakon voltak "Ferenc" táblák. Egy jelölt. Vajon van valami magyar vonatkozása??? Nehezen tudom elképzelni ezt máshogyan.

És a hely, ahol jártunk:


Nagyobb térképre váltás

Csak erős idegzetűeknek - fotók

Bejáratnál :)A park maga
Halloween dekoráció mindenütt
Snoopyval :)
Meg egy tökkel.
meg tökcsalád

Ezen nem ültünk, ez egy gyerek "játszóka" volt.
Mindenütt céllövöldék
Mellani a Planet Snoopy részen
Ez a Diamondback eleje. Csörlőzés után jön a szabadesés. Épp azt csinálják a legmagasabbról :)
szintén Diamondback, csak másik részen
És a vége a vízzel
Placcs
Utcakép
Vortex :) Nézzétek a hat hurok néhányját a háttérben
Háttérben a Racer
Színes fák. Gyönyörű.

Csak összehasonlításként mögöttük egy ember... nem tudom, akiket láttam, hogy nyertek és nagy nylon zacsiban cipelték, azok hogy viszik haza? Egész hátsóüléseket elfoglaló plüss állatokról beszélünk.
És ameddig a szem ellát...
Firehawk. Tessék zoomolni és végigkövetni a pályát. Igen, fekszenek és háttal mennek... durva :)
Egészen biztosan itt is visítottam.
Meg itt is szerintem
Jackkel
Ilyenben nem ültünk.
Ez volt a gyomorkavaró
A kilengést csak alulról láttam, benne ülve fogalmam se volt, mit is csinálok, csak eget láttam, meg aztán fákat, néha a talaj felé gyorsultam...
És a másik rettenet. Fejjel lefele felső függesztésből több hurkon át, irtó gyorsan
Szintén
Dekoráció
Odabújtam hozzá :)

Ez a másik, amire nem mentünk. A szabadesés. Arra a póznára felcsörlőznek egy nagy tárcsán csüngő embertömeget és egyszercsak gyorsulnak. Egyszer volt benne baleset, nem mertük, ekkorra már fáradtak voltunk hozzá.
Tiszta Párizs :D
Király volt
Tökök
A park kijáratánál ők fogadtak.
És a végére két tanulság. (1) Az idő még annál is relatívabb, mint hisszük. Ezek az 1-2 perces szösszenetek néha fél percnek tűntek, néha meg óráknak. (2) Egyáltalán nem igaz, hogy a hullámvasút és az egyéb vidámpark dolgok csak kívülről félelmetesek és ha felülünk, akkor már nem, mert jobb... ennek senkise dőljön be, ez kamu :)

Na ez az igazi thriller

Azt se tudom, hogyan, hol, mivel kezdjem. Ma Kings Islandben töltöttem a délutánt. Hullámvasutakon. Igazi amerikai nagy vidámparkban. Pillanatnyi érzések: fáj a nyakam és a hátam és a szívem is kicsit a sok sokktól és talán a legjellemzőbb része az egésznek, hogy ÉLETEMBEN NEM FÉLTEM MÉG ÍGY :D Igazi halálfélelem. És ami a legviccesebb, hogy mégis nagyon jó volt.

Ha belegondolok a bennem kirobbant érzésekbe, a testemre kifejtett erőkre és arra, hogy műanyag meg fa meg biztonsági öveken múlott az életem, akkor csak azt tudom mondani, hogy nem normális az emberiség. Egyszerűen nem vagyunk normálisak. Ez az igazság.

Készítettem magam lelkiekben, gondoltam, hogy hú, biztos félni fogok, féltem már párszor életemben, ugyan mi történhet, mindenki ugyanezt csinálja... de az első menet (ami mellesleg a világ leghosszabb fa hullámvasútján történt, 2.3km) közben hirtelen majdnem rámtört a szívinfarktus, semmivel nem jellemezhető riadtság, és az a megdöbbenés, hogy én nem szeretem a hullámvasutakat és ez rettenetes és azonnal fejezzék be és hadd szálljak ki... aztán ahogy kiszálltam a végén, elkapott az az érzés, hogy akkor most újra rajta akarok ülni. Igen, lehet mondani, hülye vagyok. Ahogy az a több száz ember, aki ma végigordította a délutánját.

Akkor kezdem elölről a sztorit. 11 előtt ideért Mellani, ebédelt, én nem bírtam enni az izgalomtól. Délben nyitott a park, odaértünk. Ajándékba kaptam egy bólogatós Snoopyt az autóba. Nem hiszem, hogy Laci engedi, hogy kitegyem, de majd még puhítom. Végülis hegymászó is van rajta, egy Snoopy igazán belefér :) Sokan voltak, de közel sem annyian, mint nagy szezonban. Alig kellett sorba állni. A vízipark része már zárva, viszont mindenütt már a Halloweenre készülnek. A fák színesek, igazi nyári melegben izzadtam ma, 30 fok lehetett.

A park közepén egy nagy Eiffel-torony van. Mármint a mása. Nehéz felidézni, pontosan hány félelmetes dolgon ültem, de ha jól számolom a térképen, akkor az első 2 óra alatt lezavartunk 8-at. Nem is kicsiket. Körülbelül úgy kell elképzelni, hogy egy napra, de lehet, egy évre, sőt valakinek egy életre egy is elég lenne ezekből. Mi végigzavartunk 8-at egyhuzamban. Keményen elfáradtunk.

Megvan a két kedvencem: Diamondback és a Firehawk... de a többit is idesorolhatnám, mert a Vortex is irtó klassz volt.
Viszont volt kettő, amit nem élveztem úgy. A Delirium utolsó két körében már nagyokat kellett lélegeznem, hogy ne dobjam ki a taccsot, komolyan felkavarta a gyomrom. A másik pedig az Ivertigo, amin konkrétan voltak részek, ahol elveszítettem az eszméletem szerintem. Éreztem, hogy gyengébben fogom a kapaszkodót és nem láttam semmit a szememem. Kiszállva belőle pedig eléggé le kellett ülnöm. Mellani utána mondta, hogy az természetes volt, hogy kicsit kihagytam közben, mert ő is, olyan gyorsan mentünk, hogy nem látott a szemével, be kellett csukni kicsit és csak utána jött vissza a látása. Azért ez akkor is megijesztett, ha természetes velejárója volt.
A többi viszont mind fantasztikus volt, úgy szálltam ki, hogy ki se akartam, hanem vigyenek mégegyszer... persze utána kiszállunk és megint sokat kell várni a következő menetig, ami idő alatt ez a menni akarok érzés elmúlik és újra átjár a félelem és a nem akarok menni, félek, mi lesz velem. Aztán ott álltam a sorban, egyszer mindig rám került és ott ültem és nem volt más hátra, csak a teli torokból sikítás és az "Oh my God" mondatok. Amit megtanultam ma az az, hogy nem lehet megszokni a félelmet. Egyszerűen ugyanazt éreztem mindegyiken, sőt, amelyiken dupláztam, azon még jobban féltem másodszorra. Láttunk egy pasast, akinek a pólójára rá volt hímezve, hogy 3700-adik alkalommal megyek a Diamondbacken... nem normális. Ez már tényleg a beteg kategória.

Az első menet a The Beast nevű "szörnyeteg" volt, rázott, a nyakam bicsaklott, a szívem ugrált és én leginkább torkom szakadtából visítottam az egész alatt. A lelki félelmekre fel voltam készülve, legalábbis azt hittem, de fizikailag annyira megterhelő, hogy szinte már az is rémisztő benne. Meg persze lelkileg erre nem lehet felkészülni. Amikor alig érzed magad bekötve és őrült sebességgel rohansz a földnek. A gravitációt teljes egészében éreztem magamon, amikor hiába voltunk gyorsak, hiába kellett volna kinyomnia a körpályán való mozgásban az erőknek, mégis repültem a székben és olyan lazának éreztem magam, hogy az valami hihetetlen.

Szóval a Beast minden kanyarja fizikailag fájt. A világ leghosszabb fa hullámvasútja, ahogy írtam.

Majd belecsaptunk a lecsóba és a park legnagyobb látványossága és főkedvence volt soron. Diamondback. Fizikailag kevésbé fájt, de olyan lazának éreztem a kötését, hogy a csavarok és majdnem fejjel lefele menetek rémisztőek voltak. Ez volt a legmagasabb is. A felcsörlőzéskor majdnem rámtört a tériszony. Ohioban messze elláttam, nagyon magasról indul teljes függőleges esésben és egy szál székben ott ülsz 70 méteren (230 láb, rákerestem :O), még csak biztonsági öv sincs, csak egy műanyag deszkával fogatnak a székhez. Őrült jó. Ezzel zártam a parkot, ezen kétszer is mentem.

Aztán jött a Vortex. Ahogy a neve is mutatja, 6 hurkot ír le, többet vagy fejjel lefele, mint felfele. Hihetetlen gyors, oldalra is kidőlsz, szuper.

Aztán jött a Flight of fear. Ez egy beltéri pálya volt. Sokkal gyorsabbnak tűnt mindnél. Még a sikoltozásom is elakadt, sokszor csöndben ültem rajta, ami nem volt egyébként ma jellemző rám. Közben most olvasom a leírtakat és igen, ennek az volt a jellemzője, hogy néhány másodperc alatt gyorsított nulláról 54 mérföld/órára (87km/h). És persze sötét és négy átfordulás volt benne. Ja és fából. Az pedig ráz.

A Firehawk. Másik kedvenc. Na ez olyan volt, hogy elfektettek minket és hátrafele haladtunk. Végig csüngtünk, néha a földtől néhány méterre, óriásiakat kanyargott, hurkok is voltak. Féltem, nehezen fogom viselni a háttal döntve haladást, mert ugye rám jellemző az autóban a rosszullét, de őrült mód élveztem. Abszolut kedvenc, új érzéseket keltett az addigiak után, tudott meglepetést okozni. 46 méteren hassal a föld felé tekintve 80.5km/h. El se hiszem, hogy túléltem.

Aztán a The racer. Fa hulllámvasút, végig fel és le, irtó gyors. 1970 óta létezik.

Aztán jött a Delerium. Egy nagy körbe beültünk (illetve kiültünk) és hintáztatott, miközben körbe pörgetett. Fogalmam se volt, mikor megyek fel vagy le. Csak forgott az ég, a föld. Néha megállt kilengésnél és akkor fejjel a föld felé csüngtem és aztán visszaestünk... Az utolsó két hintamozdulatkor majdnem sikerült elhánynom magam. Aztán szerencsére vége lett, nagy levegőket vettem pár percig és mentünk tovább.

Az Invertigora. A legszemetebb mind közül. Felül voltunk biztosítva, a lábunk lógott, egymással szemben ültünk. És csak forogtunk hurkokban valami olyan tempóval, hogy többször éreztem magam elgyengülve és kicsit tudattalannak. Utána valóban le kellett ülnöm. Valószínűleg éhes is voltam, nem mertem ebédelni közte és ez már 3 óra felé volt. Ebben én votlam a hibás. Főleg a Delerium után még ez... na ekkor éreztem azt, hogy most pihenni kell. Egyébként egy kissrác ült velem szemben és már a becsatolásnál teli szájjal vigyorgott rám, le se vette a szemét, szerintem végig engem nézhetett. Úgy még rémisztőnbb lehet. Én viszont leginkább nem láttam semmit az egészből.

Aztán dodgemeztünk, de nagyon lassú volt. Meg sétáltunk, fényképeztem. Fagyiztunk. Sokáig nem bírtunk felülni semmire, annyira gyorsan végigkavarogtunk a látványosságokat, hogy utána kicsit alább hagyott a bátorság. Nap végén zárásként még a Diamondbacken újra féltem kicsit és sikítottam sokat. És ennyi elég is volt most egy jó darabig.

Megjegyzem, most ránéztem a térképre és rengeteget kihagytunk, csak a legnagyobbakra mentünk, de igazság szerint így is zárás előtt 1.5 órával eljöttünk, mert elég volt, nagyon elfáradtunk. Most, hogy kicsit pihentem, még úgy érzem, végigmennék újra, de talán csak holnap... vagy max jövőre... De sajnos ennyi volt. Kiélveztem. Óriási dolog. Mindenkinek, aki kevésbé félős, annak ajánlom. Én is túléltem.

Amire múltkor azt mondtam, szép, az kutya füle

Ma volt szerencsém sétálni az egyetemen. Meg aztán bevásárolni is mentünk és a múltkor írtam, hogy Cincinnatiben az ősz szép. Nagyot tévedtem. Akkor kutyafüle volt ahhoz képest, amilyenek most a színek. Hihetetlen sárgák és vörösek, sőt inkább erős narancs színűek a fák. Van valami bokorfajta, amivel dombokat futtatnak be és nyáron zöld volt, azt hittem, fű és most az egész rozsdabarnán virít. Nagyon gyönyörű. És mindehhez jön az a mai kellemes 26-29 fok, ami a nyarat idézte, de mégse volt párásan elviselhetetlen. Lehet, ma kellett volna csoportkirándulásra menni. Remélem, jövő héten is hasonló marad az idő és a fák lombja se hullik még le.

Sajnos nem voltam fényképezésre felkészülve, de a telefonommal csak a színek miatt (igaz, nem adja át azt, amit a ragyogó napsütésben éreztem meglátva a fasort)...
Arról az erős világos narancs árnyalatról nem tudtam készíteni, azt máshol láttam :(

És az egyetem zeneművészetis területe tele van mókusokkal :) Az alakuló avarban túrnak, nagyon közel jönnek és nagyon aranyosak :)

Új info, hogy ma azt is hallottam, hogy állítólag a Cincinnati egyetemet beválasztották valami legszebb egyetemek közé építészetileg. Nem csúnya hely, az tény.

Tiszta thriller

Azt nem is meséltem, hogy micsoda izgalmakat éltem át a héten. Már nem is tudom, hogy mikor, lehet, hogy volt az múlt hétvége is, a napok összefolynak.

Háttérinformációként annyit el kell mondanom, hogy éjszaka szoktak mászkálni előttünk az utcán, az én ablakom ráadásul az utcára néz, hallom, amikor ordibálnak, mulatnak, vagy veszekednek... szóval történt egyik éjjel, hogy hajnal fél 4 körül arra keltem mély álmomból, hogy a tetőtérben hallom, ahogy a bejárati ajtón valaki irdatlanul dörömböl. És dörömböl. És ordít, hogy nyissuk ki, engedjük be. Mondanom se kell, a frász rámtört, ki akar ide hajnal 4-kor bejönni, mi van, ha valami rosszat akar. Először abban bíztam, úgyis mindjárt odébb áll, akárki is legyen. Majd elkezdtem gondolkodni. A házban 5-en lakunk. Azon az estén tudtam, hogy a francia srác Európában, a szomszéd pakisztáni srác már napok óta nincs itthon, így maradtunk az az amcsi srác, akit sose lehet látni és Seonyoung, a koreai barátnőm és én. A dörömbölés nem múlt. Az ijedtségemen aztán a kíváncsiság lett úrrá, mert mondott is valamit a valaki, de idefent nem értettem. Gondoltam, csak le kellene mennem szólni Seonyoungnak vagy Kylenak (az amcsi srác), hogy valamit kellene tenni. Közben az is felmerült bennem, mi van, ha Nic (a francia srác) ért haza és elhagyta a kulcsát. Vagy Kyle ment ki cigarettázni és kicsukta magát. Majd halkan kopogtam Kyle ajtaján, csend. Közben rájöttem, hogy ez sem nem Nic, sem nem az én szomszédom hangja, őket már felismerném. Aztán egyszercsak a dörömbölés és engedjetek be közepette megjegyzi az illető, hogy egy lakótárs ki lett csukva, engedjetek be (gondoltam, miért nem ezzel kezdted). Na, akkor már éreztem, ez Kyle lesz. Persze megkérdeztem, hogy ki az. Nem válaszolt, csak hogy engedjem be. Mégegyszer megkérdeztem, igazi gyanakvó kislányként, majd mondta, hogy Kyle az első emeletről. Oooooh, akkor oké, nevet tudott mondani (előtte miért nem tette, nem hitte, hogy ilyen félős lányokkal él együtt). De a mienket is mondhatta volna, csak sejtésem szerint mivel alig van itt és sose találkozunk, azt se tudja, hogyan hívnak. Aztán láttam, hogy az ajtó résre nyitva van, csak valaki beláncolta. Bekötötte a biztonsági láncot. Hajnal 4-kor kinéztem a reluxán, biztos ami biztos, majd beengedtem, majd megköszönte és bocsánatot kért azért, hogy felköltött és aztán pizsamástul visszavonultam aludni.

Másnap kiderült, hogy Seonyoung moziban volt és valami félős filmet néztek meg, amiben rablás volt a fő sztori, így beláncolta, mert későn ért haza, azt hitte, már mindenki otthon van. Apropó ő is felébredt, de nem mert kimenni. A vicces az egészben, hogy pont aznap gondolkodtam el azon, hogy üres a ház, itt vagyunk ezekkel a rozoga ajtókkal, akár félhetnék is. De végül nem tettem :) És nem is volt rá okom.

Egy dolognak örülök, hogy nekem nem jár az egyetemi körlevél, mert nincsen egyetemi email címem. Mindenkinek küldik a figyelmeztetéseket az incidensekről. Chris pedig megint a lelkünkre kötötte, hogy sehova ne menjünk sötétedés után még véletlenül sem. Mondjuk nem is akartunk. De aztán rákérdeztem, hogy milyen gyakran van probléma az egyetemen és hát meglepődtem. Hetente jópár incidens előfordul a környéken, a múlt héten valakire rá is lőttek a szomszéd utcában. Hm. Pedig minden olyan békés és rendezett errefelé nappal, tele diákkal, még ha a környék nem is járható, azért erre nem számítottam... lényegtelen, én vigyázok magamra, többet nem tudok tenni. Szomorú, hogy az amcsi egyetemek majdnem mind hasonló helyzetben vannak a belváros rosszabb negyedeiben. De a lényeg, hogy engem nem riogatnak ezekkel a körlevelekkel. 3 hét és otthon lehetek.

Októberben

A héten nem sok minden történt. Munka, munka és munka. Aztán volt egy kis mikor is repülök haza bonyolítás, de végülis a tervezett napon, habár más időpontban érkezek. Ma eljutottunk végre a magyar-német étterembe, amit bár ne tettünk volna. Rettenetes volt. Jugoszláv tulaj üzemelteti és régen ettem ennyire pocsék ételt. Óvakodjatok Christy és Lenhardt éttermétől Cincinnatiben. Meghagytam a pörköltet és a nokedlit is. Minősíthetetlen. Így most éhes maradtam. Holnap már megint péntek, megint el vagyok havazva, jövő héten előadást tartok újra :(

Jó hírek azonban, hogy vasárnap adrenalint emelek magas szintre egy egész délután erejéig :D Eljön hozzám Mellani, a lány, akivel anno elruccantunk Chicagoba és megnézzük a Kings Island vidámparkot. Pontosan 14 hullámvasútja vagy magasban tekergető csodamasinája van (Mellani szerint a Diamondback a legütősebb). Eszemet se tudom, mikor voltam utoljára vidámparkban. De érzem, ez jó lesz. Én mindenre felülök, bármi lesz is az :) Az idő hétvégén újra meleg lesz, egészen 28 fokig emelkedik a hőmérséklet. Igen, igen, még vissza-visszatér a nyár. Azért esténként fűtök.

Másik jó hírek, hogy a visszaszámlálás erősen megkezdődött. Még mindig rengeteg nap van hátra, de ez mostmár csak el fog telni szépen vagy nem szépen, lassan vagy talán túl gyorsan is, meglátjuk. A lényeg, hogy nemsokára csendben csomagolhatok. Hiányzik Európa. Ezt biztosan nem értik meg a nagyvárosiak, de most éppen leginkább a tömegközlekedés és a sétálható távolságok tűnnek pótolhatatlannak az életemben. Ha lenne itt autóm, egészen máshogy érezném, de USA kocsi nélkül majdnem börtönhangulatot kelt ilyen hosszú idő után egy olyan városban, mint ahol vagyok.

Jaj és ma megint bővült a koreai szókincsem (20 kifejezésre és egy kerek mondatra), sőt a lányok is megtanultak pár magyar kifejezést, amit meglepő módon gyönyörűen ejtenek. Azt hiszem, valahol ott lehet a kutya elásva, hogy ők érzik/értik a különböző magánhangóinkat, szemben egy európai anyanyelvű néppel, akiknél inkább a mássalhangzón van a hangsúly. A mondatok mások szerinti furcsa szórendje is azonos a koreaiban és magyarban. Még a végén van valami igazság az ázsiai és magyar nyelvrokonság elméletében ;)

Szombat, kastély

Megint hétvége. Tegnap este indiai étteremben voltam. Sikerült este 8-ig dolgoznom, amikorra már besötétedett és Chris felajánlottam, hogy hazavisz engem meg Hyeyeonggot, de előtte még "megvacsoráztatott" minket. Indiai, a "szokásos" helyen, nagyon finom, tikka masala csirke. Az indiai konyha elég finom tud lenni.

Aztán ma bevásárlás előtt kitalálták a többiek, hogy menjünk sétálni. A színek gyönyörűek, én megörültem neki, fényképezőt ragadtam. Aztán a szervezés elég sokáig tartott, majd a végén nem is igazán parkba mentünk, hanem egy kastélyba. Pontosabban inkább egy várba. Igen, bizony, itt Cincinnatiben van egy vár. 1930-ban lett kész, egy férfi építette saját kezűleg. Őszintén szólva nekem sok újdonságot nem nagyon rejtett, a park vonzóbban hangzott, amúgyis állandóan beltérben vagyok, hihetetlenül hiányzik a kintlét. De érdekes volt, sikerült fotóznom is sokat, próbálgattam a kamerát és a többiek idegeit (na jó, túloztam, mert a többiek sokkal többet kattintottak, már-már japán módra, de azért kicsit mérsékeltebben). Apropó a többiek az a két kolleginámat jelenti, vagyis Seonyoung meg Hyeyeong, meg egy talán adjunktus lány, Yunjung és a srác, aki mindig visz minket bevásárolni, Sunwook (mielőtt valaki megkérdezné, már fejből mennek ezek a nevek ;)). Aztán el kezdett esni az eső és csak esett. Semmi mást nem tudtunk csinálni, pedig a vár mellett láttam, hogy van egy folyó. De nem sikerült tájképet fotóznom. Helyette beültünk a Paneraba, ittam egy forró csokit, majd bevásároltunk és engem hazafurikáztak, mert moziba most nem mertem menni, mert nem sok időm marad akkor dolgozni, ők meg mentek. Mondjuk ha tudtam volna, hogy a fényképekkel fogok szórakozni... sebaj, ezt is meg kell csinálni valamikor.

Szóval íme a kis kirándulásunk hangulata, eredménye, életképek innen Cincinnatiből. A város egyre szebbnek mutatkozik és minden egyes alkalommal, amikor elhagyom az egyetem környékét, valóban rá kell döbbennem, hogy a város nagyonis szép, tele dombokkal, olyan majdnem Magyarország hangulatát adja, bár a házak mások, de csinosak. És ahogy hallottam, ha még kicsit távolabb megyünk, akkor vannak erdők, vízesések, sziklamászó falak és hasonló nyalánkságok.

A kastély
ő Yun-jung
Seonyoung, de őt már biztosan mindenki ismeri :) Szegényen gyakorolgattam kicsit a portré készítést. A színeket még nem mindig találtam el sajnos egyformára, de majd gyakorlom.
A lányok
Személy szerint ez a kedvencem :)
A csapat
Volt sakk
Fehér figurákkal
Ez kicsit olyan vicces :) mert túl komoly
Voltak páncélok, meg komplett kiállítás
Ezt Lacinak fotóztam :P
Rólam is készült kép, bár ne készült volna...
Seonyoung szerintem fotogénebb
Ugye megmondtam
Voltak fekete bábuk is
Ez a másik kedvencem
Sun (Sunwook) és "Sun" (Seonyoungnak is ez a beceneve)
Fénykép készül.
A többiek fotóit a jövő héten kapom és remélhetőleg születtek jó közös képek. Majd töltök onnan is.