Na ez az igazi thriller

Azt se tudom, hogyan, hol, mivel kezdjem. Ma Kings Islandben töltöttem a délutánt. Hullámvasutakon. Igazi amerikai nagy vidámparkban. Pillanatnyi érzések: fáj a nyakam és a hátam és a szívem is kicsit a sok sokktól és talán a legjellemzőbb része az egésznek, hogy ÉLETEMBEN NEM FÉLTEM MÉG ÍGY :D Igazi halálfélelem. És ami a legviccesebb, hogy mégis nagyon jó volt.

Ha belegondolok a bennem kirobbant érzésekbe, a testemre kifejtett erőkre és arra, hogy műanyag meg fa meg biztonsági öveken múlott az életem, akkor csak azt tudom mondani, hogy nem normális az emberiség. Egyszerűen nem vagyunk normálisak. Ez az igazság.

Készítettem magam lelkiekben, gondoltam, hogy hú, biztos félni fogok, féltem már párszor életemben, ugyan mi történhet, mindenki ugyanezt csinálja... de az első menet (ami mellesleg a világ leghosszabb fa hullámvasútján történt, 2.3km) közben hirtelen majdnem rámtört a szívinfarktus, semmivel nem jellemezhető riadtság, és az a megdöbbenés, hogy én nem szeretem a hullámvasutakat és ez rettenetes és azonnal fejezzék be és hadd szálljak ki... aztán ahogy kiszálltam a végén, elkapott az az érzés, hogy akkor most újra rajta akarok ülni. Igen, lehet mondani, hülye vagyok. Ahogy az a több száz ember, aki ma végigordította a délutánját.

Akkor kezdem elölről a sztorit. 11 előtt ideért Mellani, ebédelt, én nem bírtam enni az izgalomtól. Délben nyitott a park, odaértünk. Ajándékba kaptam egy bólogatós Snoopyt az autóba. Nem hiszem, hogy Laci engedi, hogy kitegyem, de majd még puhítom. Végülis hegymászó is van rajta, egy Snoopy igazán belefér :) Sokan voltak, de közel sem annyian, mint nagy szezonban. Alig kellett sorba állni. A vízipark része már zárva, viszont mindenütt már a Halloweenre készülnek. A fák színesek, igazi nyári melegben izzadtam ma, 30 fok lehetett.

A park közepén egy nagy Eiffel-torony van. Mármint a mása. Nehéz felidézni, pontosan hány félelmetes dolgon ültem, de ha jól számolom a térképen, akkor az első 2 óra alatt lezavartunk 8-at. Nem is kicsiket. Körülbelül úgy kell elképzelni, hogy egy napra, de lehet, egy évre, sőt valakinek egy életre egy is elég lenne ezekből. Mi végigzavartunk 8-at egyhuzamban. Keményen elfáradtunk.

Megvan a két kedvencem: Diamondback és a Firehawk... de a többit is idesorolhatnám, mert a Vortex is irtó klassz volt.
Viszont volt kettő, amit nem élveztem úgy. A Delirium utolsó két körében már nagyokat kellett lélegeznem, hogy ne dobjam ki a taccsot, komolyan felkavarta a gyomrom. A másik pedig az Ivertigo, amin konkrétan voltak részek, ahol elveszítettem az eszméletem szerintem. Éreztem, hogy gyengébben fogom a kapaszkodót és nem láttam semmit a szememem. Kiszállva belőle pedig eléggé le kellett ülnöm. Mellani utána mondta, hogy az természetes volt, hogy kicsit kihagytam közben, mert ő is, olyan gyorsan mentünk, hogy nem látott a szemével, be kellett csukni kicsit és csak utána jött vissza a látása. Azért ez akkor is megijesztett, ha természetes velejárója volt.
A többi viszont mind fantasztikus volt, úgy szálltam ki, hogy ki se akartam, hanem vigyenek mégegyszer... persze utána kiszállunk és megint sokat kell várni a következő menetig, ami idő alatt ez a menni akarok érzés elmúlik és újra átjár a félelem és a nem akarok menni, félek, mi lesz velem. Aztán ott álltam a sorban, egyszer mindig rám került és ott ültem és nem volt más hátra, csak a teli torokból sikítás és az "Oh my God" mondatok. Amit megtanultam ma az az, hogy nem lehet megszokni a félelmet. Egyszerűen ugyanazt éreztem mindegyiken, sőt, amelyiken dupláztam, azon még jobban féltem másodszorra. Láttunk egy pasast, akinek a pólójára rá volt hímezve, hogy 3700-adik alkalommal megyek a Diamondbacken... nem normális. Ez már tényleg a beteg kategória.

Az első menet a The Beast nevű "szörnyeteg" volt, rázott, a nyakam bicsaklott, a szívem ugrált és én leginkább torkom szakadtából visítottam az egész alatt. A lelki félelmekre fel voltam készülve, legalábbis azt hittem, de fizikailag annyira megterhelő, hogy szinte már az is rémisztő benne. Meg persze lelkileg erre nem lehet felkészülni. Amikor alig érzed magad bekötve és őrült sebességgel rohansz a földnek. A gravitációt teljes egészében éreztem magamon, amikor hiába voltunk gyorsak, hiába kellett volna kinyomnia a körpályán való mozgásban az erőknek, mégis repültem a székben és olyan lazának éreztem magam, hogy az valami hihetetlen.

Szóval a Beast minden kanyarja fizikailag fájt. A világ leghosszabb fa hullámvasútja, ahogy írtam.

Majd belecsaptunk a lecsóba és a park legnagyobb látványossága és főkedvence volt soron. Diamondback. Fizikailag kevésbé fájt, de olyan lazának éreztem a kötését, hogy a csavarok és majdnem fejjel lefele menetek rémisztőek voltak. Ez volt a legmagasabb is. A felcsörlőzéskor majdnem rámtört a tériszony. Ohioban messze elláttam, nagyon magasról indul teljes függőleges esésben és egy szál székben ott ülsz 70 méteren (230 láb, rákerestem :O), még csak biztonsági öv sincs, csak egy műanyag deszkával fogatnak a székhez. Őrült jó. Ezzel zártam a parkot, ezen kétszer is mentem.

Aztán jött a Vortex. Ahogy a neve is mutatja, 6 hurkot ír le, többet vagy fejjel lefele, mint felfele. Hihetetlen gyors, oldalra is kidőlsz, szuper.

Aztán jött a Flight of fear. Ez egy beltéri pálya volt. Sokkal gyorsabbnak tűnt mindnél. Még a sikoltozásom is elakadt, sokszor csöndben ültem rajta, ami nem volt egyébként ma jellemző rám. Közben most olvasom a leírtakat és igen, ennek az volt a jellemzője, hogy néhány másodperc alatt gyorsított nulláról 54 mérföld/órára (87km/h). És persze sötét és négy átfordulás volt benne. Ja és fából. Az pedig ráz.

A Firehawk. Másik kedvenc. Na ez olyan volt, hogy elfektettek minket és hátrafele haladtunk. Végig csüngtünk, néha a földtől néhány méterre, óriásiakat kanyargott, hurkok is voltak. Féltem, nehezen fogom viselni a háttal döntve haladást, mert ugye rám jellemző az autóban a rosszullét, de őrült mód élveztem. Abszolut kedvenc, új érzéseket keltett az addigiak után, tudott meglepetést okozni. 46 méteren hassal a föld felé tekintve 80.5km/h. El se hiszem, hogy túléltem.

Aztán a The racer. Fa hulllámvasút, végig fel és le, irtó gyors. 1970 óta létezik.

Aztán jött a Delerium. Egy nagy körbe beültünk (illetve kiültünk) és hintáztatott, miközben körbe pörgetett. Fogalmam se volt, mikor megyek fel vagy le. Csak forgott az ég, a föld. Néha megállt kilengésnél és akkor fejjel a föld felé csüngtem és aztán visszaestünk... Az utolsó két hintamozdulatkor majdnem sikerült elhánynom magam. Aztán szerencsére vége lett, nagy levegőket vettem pár percig és mentünk tovább.

Az Invertigora. A legszemetebb mind közül. Felül voltunk biztosítva, a lábunk lógott, egymással szemben ültünk. És csak forogtunk hurkokban valami olyan tempóval, hogy többször éreztem magam elgyengülve és kicsit tudattalannak. Utána valóban le kellett ülnöm. Valószínűleg éhes is voltam, nem mertem ebédelni közte és ez már 3 óra felé volt. Ebben én votlam a hibás. Főleg a Delerium után még ez... na ekkor éreztem azt, hogy most pihenni kell. Egyébként egy kissrác ült velem szemben és már a becsatolásnál teli szájjal vigyorgott rám, le se vette a szemét, szerintem végig engem nézhetett. Úgy még rémisztőnbb lehet. Én viszont leginkább nem láttam semmit az egészből.

Aztán dodgemeztünk, de nagyon lassú volt. Meg sétáltunk, fényképeztem. Fagyiztunk. Sokáig nem bírtunk felülni semmire, annyira gyorsan végigkavarogtunk a látványosságokat, hogy utána kicsit alább hagyott a bátorság. Nap végén zárásként még a Diamondbacken újra féltem kicsit és sikítottam sokat. És ennyi elég is volt most egy jó darabig.

Megjegyzem, most ránéztem a térképre és rengeteget kihagytunk, csak a legnagyobbakra mentünk, de igazság szerint így is zárás előtt 1.5 órával eljöttünk, mert elég volt, nagyon elfáradtunk. Most, hogy kicsit pihentem, még úgy érzem, végigmennék újra, de talán csak holnap... vagy max jövőre... De sajnos ennyi volt. Kiélveztem. Óriási dolog. Mindenkinek, aki kevésbé félős, annak ajánlom. Én is túléltem.