Pale di Santa, fotók

A parkolóból a reggeli napfényEz már a fenyves után a síparadicsomban
Pihenés



Hófúvás a pályán
A csúcs felé
Kilátás a hegytetőn

csúcskereszt fagyosan
Nagyon hideg volt
Délutáni visszatekintés a csúcsra, ahova felmentünk.

Pale di Santa 2500m

Vasárnap hegyre mentünk. Sok kihagyás után nekem ez volt az első - könnyednek induló, de inkább - kihívásokkal teli megmozdulásom.

Reggel 6-kor keltünk, hamar útnak indultunk, a szendvicseket is sikerült kivételesen magunkkal vinnünk. Passo Lavaze'-ből indultunk. Szánkópálya mellett parkoltunk, arrafelé mínuszok voltak (ellenben Trentoban kifejezetten meleg idők voltak mostanság), meg lakókocsik, sífutópályák, napfelkelte utáni hangulat, "tetszetős".

Természetesen hó az volt, a hótalpat a legelején fel kellett csatolnunk. Egy fenyvesen keresztül vezetett sokáig az utunk (majdnem végig), ahol tilos gombát szedni és ahol egy mókus vagy róka vagy hasonló erdei nyomokat (és persze a túristaösvényt) követtük, mi tapostuk ki aznap az utat.

A "ciaspola"-val megintcsak fárasztóbb a menet. Mintha lábsúly lenne rajtunk, ami ráadásul széttett lábakkal menetelésre kényszerít. Viszont nagyon hasznos, anélkül járhatatlan lett volna minden.

Az út egy ponton keresztezett egy sífelvonót. Előszezon van, már síeltek, igaz szerintem még inkább hóágyús havon. Aztán egy sípályát is kereszteztünk, majd mégegy... és egy síparadicsomban találtuk magunkat. A pályák mentén meneteltünk. Aztán volt egy bátor gondolatunk, amit utólag kissé felelőtlennek éreztem, egy fekete pálya mentét szúrtuk ki rövidített csúcshódításnak... csakhogy hiába a hótalp, hiába a felemelhető kialakítása, a fekete pálya nagyon-nagyon meredek (el is gondolkodtam, hogyan vagyok képes sível lejönni rajta, mikor megállni se lehet ott). 5 lépés, fújtatás, kapálózás a jeges havon a ciaspola tüskés elejével derékszögben tartott térddel, hamar megfájduló combbal és leginkább vádlival... közben nagyon fújt a szél. Ez volt egy nehezítő tényező, hogy erős szél volt. Hideg, mínuszos szél. A pálya mentén -7 fokot mutatott az állomás, viszont a szél erre még rátett egy lapáttal. Felértünk nagy nehezen a felvonó tetejéig. Aztán jött a legnehezebb rész. A csúcs előtt kb 600m-rel felértünk egy fennsíkra. A szél bátran süvített át a hegyen és rajtunk. Hiába az arcra húzott kabát meg sisak, mindenem átfagyott. Néha attól féltem, felkap. Ebben a barátságos időben meghódítottuk a csúcsot és az eredetileg tervezett hátsó úthoz nem volt bizalmunk, így usgyi vissza, az egész fekete pályás, sípályás, majd fenyvesen át vissza hosszú-hosszú órákon át. Elfáradtunk. Én különösképpen. De a Nap és a szél megtette jótékony színt adó hatását, az izmaim fájnak, kellemesen átmozgatott a "séta". Mi így ünnepeltük advent harmadik vasárnapját.


Nagyobb térképre váltás

Fotók, churrascaria, 7 év

Laci, guarana és a zászlócaipirinha :D nagyon nagyon nagyon sok cukorral és cachacaval.
Az ott sült banán. Juj de finom!!!
A sok húsféle után a végén egy kis sült-fahéjas-ananászt vágtak nekünk a tányérra.
Hogy az emésztést segítse... ilyet akarok én is sütni majd valamikor.
Laci eszik :)
Guarana és valami kókuszos ital.
Hülyéskedtem
Ami a caipirinhaból maradt.
Aki Trentoban jár, annak ajánljuk ezt az éttermet.


Nagyobb térképre váltás

Ázás-fázás

Napok óta esik a hó-havas eső-eső... mikor mi. Eddig hó volt, csúszós és sok. Aztán most jön az eső. Mivel sétálnom kell elég sokat és Trentoban egyszerűen nem takarítják a járdákat, erősen fontolóra vettem egy olyan divatos gumicsízma megvételét. Praktikus lenne nagyon. Térdig érő latyakban esélyem sincs a mostani csízmácskáimmal. Most is épp zokniban ülök a munkahelyen, amit az előbb szárítottam meg a radiátoron. Most, hogy esősebbre váltott az idő és az utak nedvesek, de tiszták, kizárt dolog, hogy a járdákkal bármi történjen az olvadáson és pocsolyásodáson kívül. Ahol esély volt egy kis sómentes havon totyogásra, az útról odatolták a koszos latyakot, így most azon kell gyalogolni. Aki nem használ autót, az merüljön a jóba :( Ez most így kicsit elkeserít, de lehet, ez már a honvágyból is ered.

Aztán tegnap Laci választhatott, hogy a kollegáival megy-e karácsonyi vacsorára puliszkát és tésztát enni kizárólag drága pénzért, vagy a hetedik évfordulónkra való tekintettel foglaljunk 2 helyet egy brazil étteremben. Utóbbi nyert. Churrascaria. Ahol folyamatosan hozzák a jobbnál jobb húsokat. Hólánccal álltunk ki a garázsból, aztán anélkül közlekedtünk a vároban a randa időben, de odaértünk Velaba. Trento egyik külvárosa. Beléptünk. TV-ken brazil karnevál, brazil zene, zöld-sárga szalvéta. És pont egy éve utaztunk arra a messzi földre. Nosztalgiáztunk, mert az egyik legfantasztikusabb élmény volt ott tölteni a tél egy részét a déli féltekén. Elmerengtünk azon, hogy most kevésbé lennénk önfeledtek, mert Rioban tisztogatják a favelákat, ami azért félelmetes lehet. Eszünkbe jutott, hogy micsoda szegénységben is élnek ott emberek és mégis mindenki együtt tud örülni egy-egy karneválnak, szamba estének, táncnak, muzsikának anyagi helyzettől, bőrszíntől, mindentől függetlenül, amikor ünnep van, akkor ott bizony ünnep van és ezt tiszteletben tartják. És valahol azt érezzük, hogy jó lenne, ha mindenki láthatná és érezhetné azt a pozitív mentalitást, amit ott tapasztaltunk. És talán akkor rájönnének arra is sokan, hogy milyen felesleges is azon panaszkodni, hogy 3 perc helyett 5 perc múlva jön csak egy metró Budapesten... istenem, mennyire eltörpülnek ezek a dolgok. Valahol örülünk Lacival, hogy Olaszországba is elsodort az élet, mert kezdjük megszokni. Minden nyűgjével együtt. A minap Laci már a rucolának is nagyon örült, hogy mennyire finom és egészséges. Amikor fél órát várok a buszra és nem érdekel, az órámra se nézek, mert úgyis késik, nem ismerem a menetrendet és nem zavar, nyugodt tudok maradni... mi ezt tanultuk meg az itteniektől.

Egyébként most már érződik a karácsony közeledte. Az egyetem kihalt, a diákok alig járnak be, alig dolgoznak az emberek. És még nem láttam a vásárt. Pedig az nagyon hangulatos, de esőben nincs akkora indíttatásom. Talán, ha lenne egy gumicsízmám...

Na jó, kicsikét elkalandoztam. A következő bejegyzésben jönnek a fotók tegnap estéről.

Pé Há Dé

Restellem, mert sok mindenről nem volt időm mostanában beszámolni. Most sem szaporítanám a szót. Előadtam, válaszolgattam, megkaptam. A "fokozatot". A körülményekről, véleményekről és személyes tapasztalatokról most nem írnék semmit.

Laci jelen volt az eseményen, meg még egész sokan megtiszteltek a figyelmükkel. Egyébként egy konferencia keretében történt az esemény. A stresszt előtte nagyon jól bírtam, csak az utolsó éjszaka volt rázósabb, de igazából túléltem. Az előadásomon annak ellenére, hogy sokkal kevésbé izgultam, mint máskor, amikor elő kellett adnom, úgy néztem ki, mint egy nyárfalevél, mindenki izgult értem, nehogy összeessek az izgalomtól :(

Aztán olaszosan este egy gyors pizzát ettük Lacival (illetve egyet-egyet), majd bementünk a városba mulatni. Trento kicsi, a bárok sorban bezárnak este 8-9-kor. De egy kis keresgélés után találtunk egy helyet, ahol nem volt probléma, hogy 9 óra után szerettünk volna ünnepelni. Archana, Sree (két doktoráns barátom), Laci meg én. Nagyon jól szórakoztunk, nagyon kedves volt a pultos lány is. A végén még ajándékot is adott nekünk. Aztán szakadó hóesésben sétáltunk fel a hegyre haza. Jól éreztem magam. És most már hivatalosan "Dottoressa di Ricerca" a titulusom.

Előtte:Frissen:
Utána:

Időjárás

Az időjárás vacak. Napok óta esik. Mit esik, szakad. Igazi őszi depresszív idő.

Tegnapelőtt gyakorolhattam nem létező, de már egyébként is elkopott olasz nyelvtudásomat. Mikor hazaértünk este munkából, nem volt áramunk. Semmi. Se fűtés, se semmi. Csak a mi lakásunkban. Valami lecsapta a biztosítékot (úgy, hogy Lacinak nem sikerült visszakapcsolnia). A nagyot, lent a ház előtt. Leginkább a vízre gyanakodtunk, mert az egész elektromos szekrényen át ömlik az áldás... felhívtam a Trentat (az itteni ÉMÁSZ-t), megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet és megérteni, amit a néni/bácsi (sokszor nem tudom megkülönböztetni a rekedtre ordított hangokból, hogy férfi vagy nő van a vonal végén) mond nekem. Végül küldtek egy szakit, aki bátran belenyúlt a szekrénybe és sikerült működésre bírnia az óránkat. Azt mondta, hogy valami hibát jelez, amit még nem látott, majd másnap kicserélik, addig a 24 órán át élő telefonszámot hívjam, ha megint baj van és majd kijön újra. Szerencsére nem volt utána már gond. Majd másnap valóban ki is cserélték, még fel is hívott az ürge. Hurrá, mostmár nem kell igazi gyertyafényes vacsit rendeznünk este.

Aztán tegnap este elmentünk falat mászni. A rossz időre való tekintettel úgy döntöttünk, kipróbáljuk a szomszéd faluban található termet, amit a hegymászótagságunkkal kedvezményes áron használhatunk. Este elautócskáztunk Caldonazzoba és az ottani sportközpontba. Kicsi fal egy tornaterem sarkában (itt sok suliban van mászófal, tesi órán is tanulnak mászni a gyerekek... aki ide születik, igen, az ebben nő fel). Tömeg volt. Egy oktató tartott órát és sok tag pedig hobbiból, saját felszereléssel mászkált. Azt én elég kellemetlennek találtam, hogy mint a heringek, egymás mellett haladtunk. A fal nem rossz, áthajlások is akadnak. A kezem továbbra is gyenge, az alkarom egy út után képes bedurranni, pedig ennél jobban már nem álhatok a lábamon, kímélem én a kezem, de még így is... Előre sose másztam, én ehhez még kicsi vagyok. Laci akasztgatta a jó sűrűn felszerelt közteseket. Inkább tornagyakorlat volt, mert a színeket nem tartottuk, sorban álltak mögöttünk a többiek és vártak, ami engem kifejezetten stresszelt, de jó volt, gyakorlásnak tökéletes. És megintcsak éreztem, mennyire más a terem és a szikla. A sziklán kevesebb a merszem, de eddig könnyebb utakat másztunk. A teremben bátor vagyok, de az egész korlátosabb és fizikailag nehezebb. Mindkettő tetszik nekem.

Az eső tegnap egy kicsit elállt pár órára, de ma megint szakad :( Annyira csúnya. Hegyeknek, tájnak nyomát se láttam. De legalább az egyetem kiküldött nekem egy olyan ajánlott levelet, ami azóta már nem is érvényes és az egyik reggelem azzal telt, hogy bőrig áztam, míg egy falu kisppostájáig eljutottam az itteni tömegközlekedéssel, ami annyira jó, hogy visszafele munkába már úgy sikerült csak eljutnom, hogy az átszállás után 2 tömött buszt engedtem el (a buszok itt 20 percenként járnak) és a harmadikra is csak épphogy felszuszakoltam magam. Közben felcsaptak az autók, az esernyőm átázott. De türelmesen, már-már olaszosan tűrtem a sorsom, az események tőlem független történését, vitt az ár. Szó szerint.

Joe Satriani - a koncert

Pénteken koncertre mentünk. Olaszországban először. Padovaba. Joe Satriani, a gitárok mestere. Elöljáróban annyit, hogy fantasztikus volt.
Időben odaértünk, de a belvárosba nem mentünk be, mivel péntek csúcsforgalomban így is dugóból kellett átmenni egyik bevezető autóútról a másikra. Nem kockáztattunk. Az idő amúgy is szomorú, a délebb vidéken szokásos szmogos szmötyis ködös csúnya volt. Egy Mekiben "csaptuk el a várakozási időt". Közben kétszer is vasúti átjárón ragadtunk, ami 10 perc várakozásból állt és a már kicsit délebbi káoszból. Ezalatt a pár perc alatt 4 motoros állt be az autók elé és további 4-6 motoros és kerékpáros jobb és bal oldalról lepett el minket. Ugyanez szemben. Kíváncsian vártuk, mi történik, amikor a két szemben felgyűlt tömeg egymásnak "ugrik". Semmi. Ahogy a káosz alakult, úgy is oldódott meg. Olaszok. Értenek hozzá.

A csarnokba kezdés előtt legalább két órával beengedtek. Meglepetésként ért, hogy minden olasz kultúráltan várt az előtérben. Mi is ott vártunk a korán érkezők között. Aztán az álló jegyünkkel sikerült középen a negyedik sorban (a vasmagos csápolós közönségben) sátrat vernünk. Körülöttünk fiatalok és idősebbek. Anyuka a fiával és kamaszok baráti társasága keveredett velünk, amolyan se nem fiatal, se nem idős csapatban. Előttem egy lány állt (akit Laci tépett varnyúnak nevezett el csodás frizurája után). Vastag susogós-kapucnis kabátját egy percre se vette le, mi garbóban már izzadtunk, mások pólóban tették mindezt. A lány jól bírta a meleget. Láthatóan Joe Satrianit se szokta sose hallgatni, végig unta magát. Fényképezővel kamerázgatással próbálta elcsapni az időt. Lányok között legmagasabb voltam (egyik előnye Olaszországban a koncerteknek, hogy nem takarnak el), Laci kifejezetten az átlag magas fiúk közé tartozik, kellemes volt így a dolog.

Egy órával a kezdés előtt megjelent az előzenekar. Konkrétan egy bohóc lépett színpadra, legalábbis a frizurája göndör csapzott volt, az arca és fizimiskája pedig leginkább a volt ének-zene tanáromra hasonlított. Elég jól gitározott, hangulatot teremtett.

Majd megjelent Satriani és csapata. A zongorista, aki csövesként lépett színre (kötött pamutsapiban és kabátban) és egy volt egyetemi oktatóm (aki esetleg ismerné Bezúr Lászlót) alakjába öltözött koncert közben. Aztán ott volt a hosszú hajú és a counrty gitárosként kinéző többi gitáros. A dobos dobszerkója sem volt semmi, gyöngyházszínű flitteres nekem kicsit barbibabás, de nagyon csini. És hát a mester. Joe. Gyönyörű gitárjaival. Fantasztikusan szép szerkó, kopasz fején új napszemüveg (pont ilyen van Csorba Orsinak ;)). És gitártudás. Csak lestem. Karnyújtásnyira (najó, olyan 7-8 karnyújtás volt az inkább) belecsapott a lecsóba. A koncert másik érdekessége volt a számomra, hogy az első sorokban mindenki az idősebb korosztályt képviselte :) És nem volt megerőltető álló helyen legelején a vasmagban hallgatni és csak nézni, ahogy sziporkázik Joe. A tépett varnyúék a 2 ráadás szám előtt elhagyták a terepet. Sajnáltam a lány barátját, mert a srác láthatóan élvezte a zenét, de a lány egyáltalán nem... maradt volna otthon. Csak zárójelben jegyzem meg.

Mi "tomboltunk" kicsit a füstben (nem dohány, hanem látványelem), klassz fények és dekoráció között, no meg a nagy kivetítő a háttérben. Nagyon klassz volt.

Aztán boldogan és nyugalomban hagytuk el a színhelyet, amit rendőrök és tűzoltók biztosítottak (pedig nem volt akkora óriási koncert, persze sokan voltak, a helyszín teli volt, de maga a hely nem volt akkora óriási). Sok-sok carabinieri. Aztán az előtérben gyorsan vettünk nekem egy pólót. Életem leggyorsabb pólóvételén vagyok túl. Rámutattam, méretet mondtam és fizettünk :) Aztán a parkolóból való kihajtást megintcsak biztosították a helyiek... hihetetlen jól szervezett és profi volt minden. A csarnok előtt 2 bárpult + szendvicses-sörös placc. Minden előtt le a kalappal. Kellemes csalódás az olaszokban.

Szombaton mászni voltunk a Garda-tónál. Még mindig meleg van a napon, de árnyékban és szélben már fagyosabb. A tóra rá se lehet ismerni, kihalt minden, alig volt valaki az úton... nyáron meg lépni se lehet a sok turistától és bicajostól. Viszont nem sikerült ott másznunk, ahol múltkor, akkora tömeg volt, nem volt szabad út. Rengeteg német van. Ők minden hétvégét itt töltenek gyerekekkel és másszák a falakat. Van sok idős is, meg fiatalok. Szóval nem volt már nekünk hely. Így egy más típusú falra mentünk, elmászkáltuk a délutánt, naplementénél már majdnem fáztunk az utolsó úton, de megmásztuk. Még én is :) Majd itthon főztem egy mexikói vacsit. Laci szerint finom lett (szerintem is :)). Vasárnap meg már szmötyis idő lett itt is, északon, takarítottunk, pihentünk, igazi semmittevős nap volt. Holnap pedig megint kezdődik egy hét. Hát így lennénk mostanában.

Így szedik az olajbogyót. Kiterített hálóra, kézzel.





Egy kis naplementés-giccses kép.
Virágzik a zöldike. Lassan a karácsonykaktusz is. Idén majdnem eltalálta a karácsonyt :)

Virág

Egy csokor kis felüdülésnek, szemet gyönyörködtetni. "Én kaptam" :) Lacitól a reptéren.

Újra

Megkezdődött egy újabb hét. Mostmár dolgozni is járhatok. A kávéadagom hirtelen megnőtt a régi semmiről a napi 2-re. Ma elfogyasztottam fél év után az első olasz pizzámat. Még keresem a helyem a centerben. Az eső is rázendített vasárnap és ma is sűrű sötét felhő gomolyog az időnként leszakadó áldással. A közeli hegyek teteje viszont "porcukros".
Laci a héten konferenciára megy, de aztán megnézzük Padovát és Joe Satrianit egy koncert erejéig. A jegyeket megrendeltük, jöhet pénteken a móka.

Fotók itthonról

Itthon. Végre itthon :)

Meghoztam Cincinnatiből a jó időt.A munkahelyemről úgymond kicsuktak, így ma ebben a csodás napsütésben elmentünk a Garda-tóhoz falat mászni. Vagy 5 (vagy 6-ot?) nagyon könnyű utat sikerült meghódítanunk. Tényleg abszolut kezdő hely volt, mellettünk csak német gyerekek másztak :) De nekem pont kényelmes volt, élveztem a kilátást, gyakorolgattam, szoktam a sziklát, jól esett.

Előtte Arcoban vettünk gyorsan egy beülőt, mert ami az enyém volt, az mindig kicsit nagy volt rám, Laci meg belefogyott, így elcapcarázta tőlem. Sebaj, ez kisebb, kényelmesebb és még kis virág minta is van rajta.

Annyira jól esett a szabadban lenni. Tegnap is este lesétáltunk a városba. Nagyon élvezem. Kitehetem a lábam éjszaka :D Nagyon jó itthon lenni. Saját mosógép, saját konyha, finom gulyás leves, amit Laci főzött nekem és leginkább itt van mellettem Laci. Most boldog vagyok teljesen.

A jó időt és szép őszi színeket igyekszünk kihasználni, fotózni és falat mászni menni. Azt hiszem, holnap sem jövök még dolgozni. Ma bejöttem, találkoztam a kollegákkal, van sok új ember, de megvannak a régiek is. Furcsa, de jó itt lenni. A kávé pedig isteni mindenütt. Nagyon tudom élvezni.

Most megyek haza. Jetlaget szerencsésen elkerültem. Az első éjjel 15 órát aludtam, másnap viszont felébredtem éjszaka fél 2-kor és fél 5-ig csak virrasztottam. De tegnap este már semmi de semmi hiba nem volt az alvási szokásaimban. Már múltkor se volt jetlagem. Se odafele, se vissza. Lehet, nincs is biológiai ritmusom???

A táj gyönyörű errefelé. És meleg is van.
íme, én. Nagyon fehéren sajnos :(
És a kilátás.

Utazok

Eljött a visszautazásom napja. Az utolsó hét elég sűrű lett, pedig annyi mindenről szerettem volna még írni.

Volt tornádó a városban. Félelmetes viharral ért ide.

Az idő is lehűlt, de korántsem annyira, mint otthon.

Volt tegnap búcsúebédem, amin kaptam ajándékokat, annyira meghatódtam. Egy pulcsit + Seounyoung is sütött nekem sajttortát, mert tudja, hogy szeretem. És kaptam egy képeslapot, amiben mindenki a csoportból személyreszólóan írt nekem. Miután hazaértem és felpróbáltam a pulcsit, elolvastam a lapot, rám is tört a sírás. Nagyon fognak hiányozni. Furcsa érzés, de olyan barátaim lettek, akiket nagyon nehéz itthagyni. Rengeteget kaptam tőlük. Nem vagyok az az elérzékenyülő típus, de most belefájdult a szívem. Bárcsak velem lehetnének Olaszországban is!

Aztán este átjött Hyeyeong és hármasban megnéztünk egy filmet a kanapén, meg főztünk teát, egy kis pihengetős búcsúestét tartottunk. Így tegnap se aludtam sokat, ahogy mostanában általában nem alszom sokat. De legalább remélem, a repülőn így fogok tudni.

Olyan izgatott vagyok, mint már régen. A hosszú út, az itteni emlékek és Lacival való találkozásom miatt is görcsben áll a gyomrom. Nagyon jó lesz már otthon, nagyon vágyom haza. Félek, egy örökkévalóságnak fog tűnni ez az út, azért még mindig majdnem egy nap múlva kerülök csak haza.

Közben a tézist is elküldtem. Most pedig a csomagjaimmal várom Christ, ő visz ki a reptérre.

Majd jelentkezem.

Utolsó visszaszámlálás

Megkezdődik az utolsó hét. Chris konferencián lesz távol a labortól. A teendőket emailben átküldte. Ma gyakorlatilag bepakoltam. Be fogok férni, nem kell másik bőrönd, legalábbis reméljük. Egyenlőre úgy tűnik, sikerül begyömöszölnöm mindent, igaz még az ágynemű és törülközők (meg még azért jópár dolog), vagyis a cucc elég jelentős térfogata kint van. De én még így is optimista vagyok.

Tegnap este moziban voltunk. Sokáig dolgoztam, este 8-ra értem haza a laborból. Aztán 9-től megnéztük a Hereafter című filmet. Nem tudom a magyar címét, de Matt Damon játszik benne és nagyon sok pontot kapott értékeléskor, nagy és jó filmnek ígérkezett. Csalódtam. Fantasztikus film lehetett volna, jó kis jelenetekkel volt tele, a rendezés is kiváló, de a sztori... döcögős, de még ez is megbocsátható egy drámában. Sokszor megható és szívszorító volt, ez a pozitív kritikám. De hogy miért kellett a történetet ennyire elszúrni... eleve nem sok fonálon függött, de ezt még lenyelem, ha a vége ütős. Ez viszont csak összecsapott volt. Úgy álltam fel, hogy hogy lehet ennyire rosszul befejezni egy ilyen jó filmet? Amire egy filmet építhettek volna, meg amire próbáltak is építeni, azt a végén negyed óra alatt lezavarták, amolyan most be kell gyorsan fejezni, tudjuk le érzéssel. Se füle, se farka, semmi katarzis, semmi megoldás. Nekem nem sikerült elájulnom tőle. Lehet, ebben benne volt, hogy nem tudtam igazán átérezni a túlvilág és a halottakkal kommunikáló főhős történetét, de nagyon nem is erre ment ki a film se. Mégse értettem meg, hogy akkor mire ment ki. Úgy sajnáltam, mert annyira de annyira jó ötletek meg jelenetek voltak benne... kár érte.

Mostanában konstans hűvösebb idő van, de panaszra nem lehet okom, ez még mindig 20-23 fokot jelent és állandó napsütést, száraz az ősz.

Egy érzés fogott el tegnap. Igaz, már nagyon vágyok haza, mégis elkezdtem hiányolni ezt az egészet. Az az érzés tört rám, hogy igenis, eszembe fog jutni az egyetem, a város és az itt megismert emberek. Nem egy rossz hely és bár egyedül nem az igazi, végülis csak itt töltöttem jópár hónapot, így akár furcsa, akár nem, kicsit fájó szívvel fogok innen elmenni.

Elhavazva

Próbálok rövid lenni, mert sajnos nem jut időm most a bloggal törődni.

A múlt heti kaland után gyakorlatilag minden nap eszembe jut, hogy milyen is volt a hullámvasutakon és egyre erősebb a késztetés, hogy mennék most újra... klassz volt. Bár még mindig elég ambivalens érzelmek kavarognak, valahol a soha többet ilyet és a most azonnal megint között ingázok. Elfelejteni sosem fogom. Azt se gondoltam volna, hogy egy vidámpark ekkora nyomot hagy, de be kell vallanom, ez tényleg őrült volt.

Aztán a múlt héten fűtöttem, aztán hétvégén ugye 30 fok volt és légkondiztam, aztán ezen a héten lehűlt 18 fokra, aztán most hiába jósoltak hideget, meleg volt... kezdek megkavarodni. A lényeg, hogy nem fagy, sőt közelében sem vagyunk. Arcon fognak vágni a trentói havas hegyek és hűvös völgyek. Bár ott lennék már.

A munka a laborban kezd frusztráló lenni. Pénteken arra jutottunk, hogy előről kezdhetek neki egy eddigi 3 hetes munkámnak. Már az ujjaim is elgémberedtek néha a pipettázástól. És nem vagyok kibékülve az enzimekkel, nem értem én a lelki világukat. Van, amikor szeretnek szintetizálni, van amikor meg nem. De legalább lenne valami konzekvencia abban, ahogy viselkednek... biológia. Nem tudok rá mást mondani.

Szerencsére elértem ahhoz a ponthoz, hogy vásárolni alig veszek valamit, mert el kell fogynia annak, amit itt felhalmoztam. Remélem, sikerül. 2 hét azért nem olyan sok. Jaj de tudok ennek is örülni most :)

Ma csoport-kirándultunk. East Fork State Parkban. Autóztunk 40 percet, sétáltunk 1 órát, ettünk 1 órát és vissza. Nem nevezném egésznapos relaxáló hosszú szabadlevegő-szippantásnak, de arra sikerült rájönnöm, hogy nagyon nagyon nagyon nagyon hiányzik ez nekem. Ahogy az avarra léptem, gördült a szám (felfele) és azon kaptam csak magam, hogy teli szájjal vigyorogva menetelek és annyira tudom élvezni... őrült módon hiányzik. A séta is, a gyaloglás is, a természet is és az egész együtt is. Kérdezték tőlem, hogy mi lesz az első dolog, amit akarok csinálni, ha hazamegyek és elgondolkodtam és annyit tudtam csak mondani, hogy lesétálok GYALOG a belvárosba és iszok egy JÓ kávét.

Egyébként Priusban utaztam, valami fantasztikus! A belső designja mondjuk nekem az Aurisnak jobban tetszik, sportosabb és nem olyan hombár, viszont hogy tolatókamerás, meg követni lehet rajta, hogy éppen motorról vagy akksiról megy :D Nagyon tetszik. Belül nem lehetett hallani a különbséget, de lehúztuk az ablakot egy piros lámpánál és hát síri csend... talán a legjobban az tetszik benne, hogy zöld. Környezet- és pénztárcakímélő. Najó, nem reklámozom. De szimpatikus egy "jószág".

Aztán a túra legelején találkoztunk 3 őzzel. Egyedül én vettem észre őket, pedig ott álltak kb 4-5 méterre. Aztán közelebb mentem és erre elkezdett kíváncsiságból felém jönni az egyik. Nem is tudtam hova tenni a dolgot. Hogyhogy nem féltek? Pedig vadászterület. Nagyon édesek voltak. A többiek szerintem nem hatódtak meg annyira. Aztán Chris arcán néha láttam a félelmet (meg mondta is), hogy el ne tévedjük, ami elég nehéz lett volna, mert a főúttól 10 méterre bandukoltunk a tóval párhuzamosan az egyetlen létező túristaösvényen. Mindenki csodálta a csendet és hogy mennyire a senki földje... egy rendezett, kiépített, mosdóval ellátott parkban, ahol másokkal is találkoztunk és több az aszfaltút, mint az ösvény... na azért nem egy Bükk őserdő :D A színek viszont leírhatatlanul szépek voltak és csak maga az érzés, hogy a természetben vagyunk, fák, madarak és őzek között... Engem nem zavartak a néha belénk akadó pókhálók és az avar hangja. Nekem ez nagyon is jól esett. Én az egész napot el tudtam volna fotózgatni, de csak kattintgattam, hogy ne tartsam fel a többieket. Egy dolog zavart csak a végére, hogy annyira száraz volt minden, hogy végig poroztuk az utat és azt nem volt jó lélegezni.

Akkor hát a fotók. A reggeli sushi készítésről. Ez koreai sushi, nem japán, nincs benne nyers hal. A lányok olyan édesek voltak, hogy csináltak nekem "pucér sushit", nekem kihagyták a tengeri zöld levelet, mert nem szeretem a halételeket :) És ettem is belőle és nagyon finom volt.

Ez pedig már az erdő.
És a tó.
A csoport.
Újra a tó.
És a nem csupasz sushi közelebbről.

Még valami. Az utakon voltak "Ferenc" táblák. Egy jelölt. Vajon van valami magyar vonatkozása??? Nehezen tudom elképzelni ezt máshogyan.

És a hely, ahol jártunk:


Nagyobb térképre váltás

Csak erős idegzetűeknek - fotók

Bejáratnál :)A park maga
Halloween dekoráció mindenütt
Snoopyval :)
Meg egy tökkel.
meg tökcsalád

Ezen nem ültünk, ez egy gyerek "játszóka" volt.
Mindenütt céllövöldék
Mellani a Planet Snoopy részen
Ez a Diamondback eleje. Csörlőzés után jön a szabadesés. Épp azt csinálják a legmagasabbról :)
szintén Diamondback, csak másik részen
És a vége a vízzel
Placcs
Utcakép
Vortex :) Nézzétek a hat hurok néhányját a háttérben
Háttérben a Racer
Színes fák. Gyönyörű.

Csak összehasonlításként mögöttük egy ember... nem tudom, akiket láttam, hogy nyertek és nagy nylon zacsiban cipelték, azok hogy viszik haza? Egész hátsóüléseket elfoglaló plüss állatokról beszélünk.
És ameddig a szem ellát...
Firehawk. Tessék zoomolni és végigkövetni a pályát. Igen, fekszenek és háttal mennek... durva :)
Egészen biztosan itt is visítottam.
Meg itt is szerintem
Jackkel
Ilyenben nem ültünk.
Ez volt a gyomorkavaró
A kilengést csak alulról láttam, benne ülve fogalmam se volt, mit is csinálok, csak eget láttam, meg aztán fákat, néha a talaj felé gyorsultam...
És a másik rettenet. Fejjel lefele felső függesztésből több hurkon át, irtó gyorsan
Szintén
Dekoráció
Odabújtam hozzá :)

Ez a másik, amire nem mentünk. A szabadesés. Arra a póznára felcsörlőznek egy nagy tárcsán csüngő embertömeget és egyszercsak gyorsulnak. Egyszer volt benne baleset, nem mertük, ekkorra már fáradtak voltunk hozzá.
Tiszta Párizs :D
Király volt
Tökök
A park kijáratánál ők fogadtak.
És a végére két tanulság. (1) Az idő még annál is relatívabb, mint hisszük. Ezek az 1-2 perces szösszenetek néha fél percnek tűntek, néha meg óráknak. (2) Egyáltalán nem igaz, hogy a hullámvasút és az egyéb vidámpark dolgok csak kívülről félelmetesek és ha felülünk, akkor már nem, mert jobb... ennek senkise dőljön be, ez kamu :)