Sokféle

Amíg futnak a szimulációk, gondoltam, írok pár sort.

Előszöris tegnap gyönyörű napra ébredtünk. Itt a tavasz, pólós idő, szoknya, kék ég. Szeretem :)
Aztán tegnap reggel a szokásos busszal jöttem, azonban velem tartott Laci is és bizony nem szálltunk le a centernél, hanem Celvának vettük az irányt. Jöttek velünk mászótársaink is, merthogy sziklát mentünk mászni a szabadban :) Az oktatásnak vége, tornatermes mászásra nem nagyon van lehetőség, helyette sok kezdő szikla található Trentoban és környékén (nyugalom, tényleg kezdő!). Ne ijedjen meg senki, igen, kipróbáltuk. Első tapasztalat, hogy én jobban féltem a magasságtól, mint teremben, ellenben Lacival, aki otthonosabban mozgott a sziklán, mint a műfalon. Nekem félelmetesebb az egész, ugyanakkor könnyebb jóval, mint mű falon mászni. Össze se hasonlítható. Az technikai, megoldandó feladatokkal, erőnlétet próbára téve kell küzdeni, de az út megszabott, egyértelmű, színek jelzik és a fal rugalmas, ha esel. Meredekebb a dőlése, ezért fizikailag nehezebbnek érzem. A szabadtéri pedig nem olyan meredek (legalábbis a kezdő pályák), jobban tapad a cipőtalp (amire szükség is van, mivel nincsenek olyan szép zsebek és bütykök, mint műfalon), viszont a magasságot magasságnak érzem és lelkileg nehezebb az egész. Viszont gyönyörű. Egyszer azt mondta nekünk a miskolci terem embere, hogy "Úgy kell falat mászni, hogy más ember légy utána". Milyen igaz. A 12m tetején azért volt bennem félsz, viszont amikor felértem és megfordultam és beláttam Trentot, meg Valsugana völgyét, meg a Marzola ott tátongott tőlem "karnyújtásnyira", teljesítve a távot, leküzdve önmagam és a félelmeim... csodás érzés volt. Természetesen van mit szoknom tériszony terén és bevallom, engem még mindig nagyon vonz a műtermi mászás, ahol technika minden mozdulat, de ez is szép. És mégegyszer: ÖSSZEHASONLÍTHATATLAN. Ég és föld. Ha hiszitek, ha nem.
Aztán a napon lesétáltunk Povoba, talán kicsit fogott is a Nap. Megéltük azt is, amikor azt írom, hogy a KEDVENC tésztám volt a menzán, méghozzá spenótos ravioli (ki gondolta volna 3 éve, hogy ilyet fogok valaha gondolni :)).
Majd kijött egy nulla eurós gázszámla, amitől nagyon boldogok vagyunk :) Akkor is, ha csalás, mert múltkor túlszámláztak és most korrigálták. Azért a nulla az nulla :)
Aztán megtörtént a nap rossz eseménye is, miszerint a kedvenc RP nadrágom zipzárja tönkrement. Elég hülye érzés volt, hogy megérkeztem mászás után egyből munkába, mennék átöltözni és nem mozdul a zipzár. Hát tűrtem (és nem ittam aznap délután semmit) egészen addig, míg otthon egy órás szenvedés után leszuszakoltam magamról a nadrágot.
Majd fáradtság ide vagy oda, este lesétáltunk a SUSAT-hoz, ahol majdnem harmadszorra se volt szerencsénk. Viszont nehezen, de sikerült bejutnunk és megszereznünk az igazolványunkat. Ezzel bizony mostmár egész Olaszországban biztosítva vagyunk ingyenes hegyimentéssel. Milyen jó is, igaz? :) Persze inkább a rifugio akciók és a bérlések és a sok szervezett hegyi program vonzott minket. Meg a kitűző, meg a varrható placsnyi. Mindenünk van már, alpinisták lettünk hivatalosan is.
És aztán ma megint itt vagyunk, szmötyis veronás-milánós randa időben, ahol a szürkeségen dereng át a napfény. Dolgozunk és intézzük dolgainkat. Megvan az én repjegyem is Los Angelesbe, kezd egyre rendezettebbé válni a dolog. Vízuminterjú időpontja pipa, jön a szálláskeresés Cincinnatiban. És majdnem elfelejtettem, hogy az indiai munkatársaim megleptek egy fagyikehellyel. Hm de finom volt. És jól esett, hogy gondoltak rám. Nem egy nyugat-európai nép, az fix. Bennük még maradt egy kis "önzetlen másokragondolás". Tényleg aranyosak.